Emlékszem, ahogy anyukám, Mária, egyszer így súgta a fiától származó unokát: Kitartás, lányom! Most már egy másik család tagja vagy, és engedned kell a ház felett uralkodó szokásokat. Nem látogatóként, hanem házasság kötelékével jöttél ide.
Milyen szokásokról beszélsz, anyám? tiltakozott Kincső, a gyermekkel teli házban élő ifjú menyasszony, itt mindenki csak bámul! Különösen a anyós! Nyilvánvaló, hogy ő utál engem!
Hallottál már arról, hogy anyósok lehetnek kedvesek? mondta Mária nyomatékosan.
A falusi konyhában Ilona Pálmai, a feleség anyósa, felkiáltott: Kártyázik! Kártyázik! Már csak ez a szokása! arcát dühöz színezve, szemeiben harag lángolt Ha a férj kártyázik, a néni maga a felelős. Mit kellene most nekem magyarázni neked?
Ilona Pálmai teljes vadászatba csapott, miközben Kincsőnek, a puha tekintetű, ártatlan szemű fiatal lánynak, próbálta megnyugtatni a dühöngő asszonyt.
Ilona Pálmai, ez már túlzás! Őnek van már családja, gyerekei próbálta Kincső érvelni, de Ilona egy gyors kézzel elütötte a szavai szélét, mintha egy légyre csapna.
Ez a te családod? Vagy az a gyermek, ami nem engedi, hogy a jó nagyapánk közeledjen? csúfolta Ilona, miközben a gyerekszobát mutatta. Te is csak a saját neveltetésedért vagy felelős!
Milyen nevelés, Ilona Pálmai? Istvánka csak egy éves. Teljesen kicsi, suttogta Kincső.
Kicsi? szakította Ilona. Az Egri unokák még kisebbek. És már a keze is remeg, mintha a gyerek… te… intett a játszószoba felé.
Végül is ő a tiéd, unokám mondta Kincső, hangja remegve. Gyerekek érzik, ha valaki rossz szándékú. Lehet, hogy ezért nem jön hozzátok.
Rosszak vagyunk? kiáltott Ilona felhangosan. Ki ad neked ingyen a kenyeret? Kinek a zsebbe nyúl a pénz? Hálátlan!
Kincső már nem akart tovább vitatkozni a mérgező anyóssal. Ezúttal már ezer alkalommal kérte Bencét, hogy éljenek külön a szülők otthonától, de a tehetős, anyja által elárasztott Bence nem látta ebben a szükségességet. Szerette a szülőházat, úgy érezte magát, mint Krisztus a bölcsőjében. Nyugodtan ment dolgozni, míg a háztartási gondokat az öregedő szülők oldották meg: mosás, takarítás, főzés semmint valami igazi élet, inkább mesebeli létezés.
Kincső mindenféle erőfeszítést megtett, hogy jó kapcsolatot ápoljon a menynyel. Segített a ház körül, meghallgatta a perzselő panaszkodásait a szomszédokról, még a híres “kocsmai beszédet” is. De egy idő után rájött, hogy minden hiábavaló.
Hozottatok ezt a csudát, mintha nem lenne más tisztességes lány, mesélte Ilona egy szomszédnak, miközben Kincső a sarokban összeszedte Bence játékait. Még a szomszéd falujába is mennek érte! A mi nagymamáink sokkal jobbassá, szorgalmasabbá, okosabbá lennének.
Nem is beszéljünk róla! súgta a közeli pletykáló Manó néni, a falu híres szájhagyománya.
Tudom, hogy te tudnál valamit, de neked nincs kéz. Nem tudsz rendet teremteni.
Nem is képzeled, mennyire! Nem bízhatunk benned, egyébként is csak rombol vagy elvesz. És a gyerek nem olyan, mint a miénk.
Mikor a mindennapok már elviselhetetlenné váltak, Kincső a szomszéd faluban élő anyjához érte el, sírt, panaszolta a helyzetet, s anyja így válaszolt:
Kitartás, lányom! Most már egy másik családban vagy, és a ház irányítását be kell tartanod. Nem vendég vagy, hanem házasságban élő.
Milyen ház? Itt csak bámulok! Különösen a anyós! Ő nyilvánvalóan utál! kiabálta Kincső.
Hallottál már arról, hogy anyósok lehetnek kedvesek? Mindannyiunkon át mentünk már, és neked is át kell élni. A legfontosabb, hogy ne mutasd, mennyire nehéz számodra. Kitartás.
Mivel anyja már nem tudott többé nyugodtan beszélni, Kincső fenyegette, hogy apjának, Miklósnak is jelenteni fogja a problémát.
Járj óvatosan a papáddal! ijedt meg anyja. Tudod, hogy ő már csak egy feltételes szabadlábra van. Egy lépés a mellől, és börtönbe kerülhet!
Miklós, a szigorú, két méter magas, széles vállú férfi, a fiától kapott börtönbüntetést azért, mert a falusi boltban valaki megsértette Kincsőt. Tudta, hogy apja nem marad hallgató, ha rájön, hogyan bánnak a szeretett lányával. Mélyen haragban volt.
Nem mondom meg apának felelte Kincső. De ha folytatják ezt a viselkedést, már nem tudom, mit teszek.
Minden rendben lesz, kicsi nyugtatta anyja. Néhány hét múlva már nem is emlékszel erre a beszélgetésre.
Kincsőnek mégis úgy tűnt, hogy a viszony a menny és a szülő anyja között csak romlik. Ilona Pálmai egyre jobban haragosabb lett, mintha Kincső lenne minden baj forrása. Még a férje, István, a nyugdíjas, elég erősen megkönnyebbült.
Miért kiabálsz állandóan a lányra? próbált közbelépni egy reggel, amikor már a vita csúcspontjába érkezett. Végül elmegy tőlünk! És jól teszi!
Én megyek! kiáltotta Ilona, teljes dühével a férjére vetve. Bíróságon kivezénylem, visszakapom minden forintot, amit eddig elvettünk! És elviszem a gyereket, hogy ne nőjön fel ilyen rossz családban!
Kincső tudta, hogy Ilona semmi mást nem mond, csak hülyeségeket, de mégis félt. Sőt, még mindig szerette Bencét.
Azokról a pletykákról, miszerint Bence titokban sétál az exbarátnőjével, Okszanával, csak a falu idiómája szólt, amely gyorsan elterjedt a szomszédságban.
Miközben a menny szájrázása folytatódott, egy nap Ilona a festékek mellett mesélte barátnőjének, Manónak a saját hősei történetét. Mindig belecsempészett valami újat, díszítve a mesét, majd továbbadta a szomszédoknak, a férjének, s így a Kincsőt érintő mesét végül Miklós apához is eljuttatta.
Miklós, a két méter magas, erőteljes férfi, hatalmas baltával, ami mostanában volt a munkájában, felkészülve indult el a szomszéd falu felé, hogy megmentsen lányát a megalázó fogságból.
Eközben a Pálmai házban igazi káosz tört ki. A fiatal anya egy pillanatra hagyta a kis Vencelt a ragyogó sárga kanapén, hogy friss pelenkát vegyen. Amikor visszatért, egy barna foltot talált a baba alatt. Ilona azonban ezt a foltot olyan hatalmasnak képzelte, mintha egy fekete lyuk nyelné fel az egész szobát.
Elrontottad a kanapét! Tudod, mennyit nyert? Kezemet levágom, ha nem javítod! sikoltott Ilona.
Mindent rendbe hozok, tisztítom próbálta Kincső, remegő kézzel szerezve fel a rongyot.
Mit tisztítasz? Új? Honnan tudnád? Soha nem vásároltál saját pénzből!
Aztán azt mondod, csak a férjéért dolgozol egész életedben! kiabálta Kincső, és Ilona arca pirosba borult.
Töröld le azt, majd menj ki a kertbe a fiaddal! Itt laksz, amíg megtanuls helyesen viselkedni!
Kincső könnyekkel a szemében próbálta letörölni a foltot, de a barna szennyeződés makacsul ragaszkodott a sárga szövethez, mintha gúnyolódna tőle. A kis Vencel a szülői aggodalomra felbőszülve sikított, hangja csak fokozta a feszültséget.
Ilona Pálmai a fejét a Kincső fölé emelte, miközben a házban szitáló szavak áradása folytatódott. Egy pillanatra nem vette észre, hogy az ajtóban megjelenik egy idegen ember Miklós, Kincső apja, mint egy szobor állt ott, keze szorosan fogta a balzsan tartott baltát.
Ilona hirtelen megfordult, és a fegyvert szemébe vette. Tudta, milyen forró vérével bír Miklós, és ismerte a feltételes szabadságának hátterét. A félelem sziporkáztatta Ilona szívét.
Szia, Miklós! Épp most neveltem a lányot mondta Ilona.
Hallottam, ahogy nevelsz mondta Miklós határozottan, csupán cipőben belépve a szobába.
Miklós a baltát a fejéhez hozta, Ilona ösztönösen hátrahúzódott, de a férfi könnyedén a vállára helyezte, majd a lány felé nyújtotta a kezét.
Gyerünk, Kincső, nincs értelme itt maradni, szólította, és kifelé vezetett.
Várj, menyasszony! próbálta Ilona visszaszorítani. Mit mondjak a fiamnak?
Hadd menjen felé, ahogy akarja. Beszélni fogok vele, férfiasan. tűnődött Miklós, egy hűvös, jeges pillantással, amely több mindent elmondott, mint a szavak.
Miklós magával vitte Kincsőt és a kis Vencelt. Bence sokáig habozott, hogy hazatérjen, mert félte a szűk gyűrűt apjával. Végül azonban eljött. Miklós órákat beszélt Bencével, nem kiabálva, de határozott hangjával és a balta nyugvó jelenlétével. Bence megígérte, hogy külön élnek Kincsővel, anyja többé nem fog beleavatkozni, és megvédi feleségét és gyermekét.
Amikor Miklós szilárdan megragadta Bence kézét, a férfi érezte, hogy a tréfálkozás már nem lehetséges, és minden ígéretét be kell tartania.
Azóta Ilona Pálmai elkerülte a menyt és az unokat. Már nem köszön a járó utcán, ha találkoznak. Bence és Kincső külön otthon élnek, békében és megértésben. Talán a szülőhöz intézett bölcsesség vagy a valódi szerelem segített nekik megtalálni a harmóniát.
