Túl tisztán egy fiatal anyának: a napipélda anyóstól
Zsófia néni beállt a menyéhez figyelmeztetés nélkül. Annamari a karján ringatta a kislányát, próbálva elaltatni.
— Nem alszik? — kérdezte az anyós.
— Nem — sóhajtott Annamari.
— Te meg mikor aludtál utoljára? — hunyorgott rá Zsófia néni.
— Nem is emlékszem… Csak a karomban nyugszik meg — válaszolta halkan.
— Add ide a kicsit, elviszem egy kicsit autózni, majd elalszik. Pár óra múlva visszajövünk. Te pedig pihenj, aludj egy jót!
Annamari habozott, de a fáradtság győzött. Átadta a babát, búcsút intett az autónak, és… nem aludni ment. Hanem összeszedte a szanaszét heverő holmikat, elmosogatott, beindította a mosást, tisztított a fürdőszobában, felporszívózott. Még egy almás pité is készült — hisz nem üres kézzel fogadja az anyóst és apósát, akik hamarosan visszatérnek.
Zsófia néni nem azért ijesztette meg Annamarit, mert durva vagy fölényes lett volna — dehogy. Csak szigorú volt, halk, de határozott hangon. Még a “köszönöm” is úgy hangzott tőle, mint egy parancs.
Magát Zsófiát nem mondta volna senki magasnak vagy erősnek — sötét hajú, sápadt arcú, vékony nő volt. De a tekintetéből olyan sugárzott, hogy ember egyenesen húzta magát, ha ránézett. Annamari mindig próbált jó benyomást tenni. Még a terhességét is először az anyósának jelentette be, nem a saját szüleinek.
Korán ment férjhez, húsz évesen. A vőlegény gyerekkori barátja, osztálytársa volt. Mindkét család besegített egy telket venni, házat építeni, így az esküvőre már saját fészkük volt. A házat ünnepélyesen átadták, ezekkel a szavakkal:
— Legyetek sokáig boldogok!
Valóban erős család volt. A férje szüleivel jó volt a viszony, bár kissé feszült — Annamari úgy érezte, folyton figyelik.
A kislányuk, Lili születése után minden megváltozott. A baba nyűgös volt, aludni sem akart, az anyatej sem volt elég — Annamari alig evett, csak rohangált a ház körül. Kimerültnek érezte magát. Segíteni akartak az anyja is, az anyós is, de Annamari büszkén elutasította — azt hitte, “egyedül kell megoldania”.
Szégyellte a fáradtságot, mindig rendet rakott a házban, ha látogatók jöttek. Még a szekrényeket is rendbe tette, nehogy az anyós meglásson valami rendetlent.
Aztán egy nap váratlanul beállt Zsófia néni. Annamari a gyerekkel a karjában állt, semmit sem takarított. A konyhapulton mosatlan edények, a padlón foltok, a holmik szétszórva. Annamari maga is kimerültnek és sápadtAmikor Zsófia néni meglátta a rendetlenséget, nem szólt egy szót sem, csak ennyit mondott: “Hoztunk nektek egy kis ennivalót a boltból – kenyeret, tejet, meg házi dolgokat…”
