Ma leírom, amit tegnap történt. Regényesre sikerült, de ez van. Tíz év csend után Katalin konyhájában ültem.
– Elég a csendből! – csattant fel Eszter tenyerével az asztalon. – Tíz évet vártam ezekre a trükkökre, és most ez jön még!
Katalin szemben ült, nem emelte fel a szemét. Remegve emelte a csészéjéhez a száját. Köztünk a kórházi papír hevert, összegyűrve.
– Mit akarsz tőlem? – kérdezte halkan Katalin.
– Az igazat! – Eszter felugrott, járni kezdett a konyhában. – Az igazat akarom hallani! Miért hallgattál? Miért nem mondtad, amikor még tudhattam volna?
Katalin letette a csészét. A tea kicsordult, tócsa keletkezett.
– Mert féltem – ismerte be. – Féltem, hogy megutálsz.
– És most nem félsz? – Eszter hangja haragtól remegett. – Most, hogy én magam jöttem rá?
Az alsó szomszéd megkoppantotta a radiátort. Eszter visszaült, próbált megnyugodni. De keze tovább remegett.
– Mesélj el mindent – követele. – A legeslegelejéről.
Katalin zsebkendőjével letörülte a könnyeit.
– Nem tudtam, hogyan szóljak. Olyan boldog voltál akkor, friss házas…
– Ne kertelj! Egyenesen beszélj!
– Láttam Zoltánt azzal a nővel a Bajcsy-Zsilinszky úti kávézóban. Az ablak mellett ültek, kezük egymásban. Terhes volt.
Eszter úgy érezte, föld sem volt alatta. Tudott a férje hűtlenségéről, de nem sejtette, hogy valaki ennyire régen látta őket együtt.
– Mikor volt ez?
– Fél évvel a ti esküvőtök után – Katalin alig hallhatóan beszélt. – Munkából jöttem haza, véletlenül láttam őket. Eleinte nem hittem el, hogy ő az. Aztán kijöttek az utcára, és akkor tutira ráismertem.
– És aztán?
– Oda akartam menni hozzájuk, de… – Katalin megakadt. – Megcsókolta. Olyan gyengéden, ahogy szerelmüket szokták. Aztán a kezét a hasára tette.
Eszter behunyta a szemét. Emlékek söpörtek át rajta, fájdalmasan. Azok az évek, amikor ő áhított gyereket, Zoltán pedig időt kért, és újra kért.
– Tehát már akkor volt gyereke mástól?
– Nem tudom. Talán. Eszter, tényleg meg akartam mondani, de…
– De inkább elhallgattál. Tíz éven át!
Katalin összerezzent Eszter hangjának élességétől.
– Azt hittem, elmúlik. Hogy eszébe tér és visszatér hozzád. Annyira szerelmes voltál, a gyerekről álmodoztál, babaruhákat vásároltál…
– Babaruhákat – ismételte Eszter keserűen. – Ő meg közben egy másik gyereket nevelt.
Felállt, az ablakhoz lépett. Az udvaron játszottak a gyerekek, gondtalanul nevettek és szaladgáltak a hinta körül. Eszter annyira vágyott saját gyerekre. Most pedig negyvenhárom éves, és kevés idő maradt.
– Eszter, bocsáss meg – Katalin a barátnőjéhez lépet. – Tudom, rosszat cselekedtem. De nem akartam tönkretenni a te boldogságodat.
– Micsoda boldogság? – fordult felé Eszter. – Hogy egy hazug hűtlen emberrel éljek? Hogy a legszebb éveimet olyan emberre pazaroljam, aki nem szeret?
– Szeretett! Láttam, ahogy rád nézett.
– Láttad? Mikor? Akkor, amikor a terhes szeretőjével csal meg?
Katalin lehorgasztotta a fejét. A barátnője szavai fájdalmasan érték, de tudta, megérdemli mindet.
– Jót akartam – suttogta.
– Jót? – Eszter nevetett, de a nevetése fájdalomtól volt teli. – Jó lett volna, ha akkor elmondod az igazat. Talán nem vesztegettem volna el tíz évet az életemből.
Az előszobában csengettek a telefonon. Eszter ment felvenni, Katalin pedig az ablaknál maradt.
– Halló! – mondta fáradtan Eszter a kagylóba.
– Szia, Zoltán vagyok. Ma később jövök. Ebédre ne várj.
Eszter az órájára nézett. Este hét. A munkaidő rég lejárt.
– Értem – válaszolta ridegen. – Viszlát.
Letette a kagylót, visszatért a konyhába. Katalin az asztalnál ült, a zsebkendőjét gyűrte a kezében.
– Ő volt?
– Igen. Megint elmarad.
– Eszter, talán most más? Lehet, hogy megváltozott?
Eszter kivett a táskájából néhány fényképet, és az asztalra dobta.
– Nézd csak meg magad.
Katalin a képek fölé hajolt. Zoltán látszott rajtuk ugyanazzal a nővel, csak már idősöbbek voltak, és mellettük egy mintegy kilencéves fiú állt.
– Az ő fia – magyarázta Eszter. – Tegnap fogadtam magándetektívet. Kiderült, Zoltán már tíz éve kettős é
A kapu recsegett, Sándor lassú, bizonytalan léptei közeledtek a lakás ajtajához, és abban a pillanatban a szívem mélyéről ereje teljen felismertem, hogy mindaz, ami tönkrement, nem velem történt, hanem rajtam keresztül, és csak az számít, hogy túléljük, amit apák és anyák nélkül kell túlélnünk.







