– Tegeződjünk – súgta Zoltán a fülébe. Éva érezte a leheletét a halántékán. Libabőr futott végig a hátán…
– Klári nézze meg, van-e még valaki a folyosón? Ma korábban szeretnék elmenni. Anyának születésnapja van – mondta Éva.
– Azonnal, Éva Lajosné. – A fiatal, kedves ápolónő felállt az asztaltól, kinyitotta az orvosi szoba ajtaját, és kikukucskált a folyosóra. – Senki sincs már, Éva Lajosné. És az előjegyzetteket is végigszolgáltuk, ellenőriztem – mosolyogva közölte Klári.
– Jó. Ha valaki jön, írja be holnapra, vagy menjenek a szomszédos rendelőbe, Katalin Gézánéhoz.
– Menjen nyugodtan, én itt maradok, mindent elintézek, ne aggódjon – nyugtatta meg Klári. – A rendelővezető üzleti úton van, ha bármi van, én fedezem.
– Köszönöm. Mit kezdenék nélküled? – Éva megfogta a táskáját, végignézett az asztalon, nehogy elfelejtse a telefonját, és az ajtó felé indult. – Holnapig, Klári.
– Viszontlátásra, Éva Lajosné. Ó, siessen, milyen sötét lett, mindjárt esni kezd az eső.
– Tényleg? Még el kell ugranom virágért. Nos, indulok – mondta Éva, miközben kilépett a folyosóra.
Gyorsan átöltözött, az esőkabátját már a lépcsőházban vette fel.
– Éva Lajosné, már távozik? – Az alsóbb szinten, a bejelentőnél egy idős nő állította meg.
– Jó napot. Várhat holnapig? Sietek – válaszolta Éva, miközben igazgatta az esőkabátja gallérját, és továbbment a kijárat felé.
– Éva Lajosné, csak Önre hallgat a kislányom. Jöjjön be, beszéljen hozzá, nyugtassa meg. Folyton sír – sietve mondta a nő, lépésről lépésre követve Évát.
– Holnap este van rendelésem, reggel háziorvosi körön megyek, és bemegyek hozzájuk. Most rohannom kell, bocsánat. – Éva kilépett a rendelő épületéből, lesietett a lépcsőn, és felnézett az égboltra.
Egy hatalmas fekete felhő tornyosult a város felett. Úgy tűnt, mindjárt megütközik a házak tetejével, széthasadt, és zuhogó esőként zúdul alá.
Amikor Éva a virágos bódéhoz ért, az első nehéz cseppek landoltak a vállán. Alig állt meg a tető alá, máris erősödött az eső.
– Ne aggódjon, szépen becsomagolom a csokrot – mondta a virágárus.
Míg a nő vastag celofánba csomagolta anya kedvenc margarétait, Éva idegesen figyelte, ahogy az egyik busz után a másik elhagyja a megállót. Végül megkapta a csokrot, kifizette, és a megálló felé rohant, a virágokkal védve a fejét.
Az eső komolyan verte magát. A megállóban már csak Éva maradt. Jó, hogy legalább van tető. Az esernyőjét otthon felejtette, és amíg a megállóig ért, már jócskán átázott.
A busz sehol sem volt. Jobb lett volna a rendelőben várnia, beszélgetni az idős nővel – későn bánta meg a sietségét Éva. Megborzongott a hidegtől, és beljebb húzódott a tető alá. Az autók mellettük száguldottak, fröccsentve fel az úton gyülemlő pocsolyákat.
«Hol akadt el? Milyen időben jön ez az eső…» – gondolta Éva, ahonnan a busznak érkeznie kellett volna. Hirtelen egy fekete jeAbban a pillanatban a fekete jeep túloldalán leereszkedett az ablak, és Éva a váratlanul feltűnt Zoltán mosolyára villantotta rá megkönnyebbült pillantását, aztán belépett a meleg és száraz utastérbe, ahol végre pihenhetett.







