A kisvárosi művelődési ház régi volt, de meleg. Gyerekek tömörültek a termében, mereven bámulva a színpadot. Ott, a ködös reflektorok fényében, ismét fellépett Tóth Kázmér, az idős varázsló, akit a környék mindenki ismert. A kopott, de még mindig meglepetésekkel teli kalapja már régóta legenda volt.
Nem volt hagyományos cirkuszi művész. Tóth Kázmér jószívű ember volt, gyereklelkes. Nem a trükkök, hanem a szíve varázsa tette egyedivé minden előadását. Ma a finálé: a kalapból egy élő tyúkot kellett elővarázsolnia, akit Pirosának hívtak. A terem legmélyebb csendje köszöntött rá.
— Figyelem! — mondta drámai hangon, és a kalapból kihúzott egy piszkos tollú madarat.
A gyerekek örömsikolya megtöltötte a termet, mint tavaszi szél. Csattogott a taps, nevettek, kiabáltak. De amikor Kázmér már búcsúzott volna, észrevett egy tekintetet. Egyetlenegyet – nem nevetőt, nem játékost. Egy kb. hétéves fiúét, aki a hátsó sorban ült, és mozdulatlanul bámulta a tyúkot.
— Szia, kicsikém. Egyedül vagy? — kérdezte a varázsló, odalépve hozzá.
— Ez a tyúk igazi? — suttogta elbűvölten a fiú.
— Persze! Megsimogathatod. Pirosának hívják.
A kisfiú óvatosan közeledett, végighúzta tenyereit a tollakon. Szeme csillogott, ajka remegett.
— És nem fél bent a kalapban?
— Pirosa bátor. Mint te.
— Gergő! — szólt rá egy hang.
Egy kimerült arcú nő közeledett.
— Már megint hová mászol? — sóhajtott fel, majd Kázmérhez fordult: — Bocsásson meg. Kicsit… különleges. Sosem ül nyugton.
— Maga a nevelője? — kérdezte a varázsló.
— Igen. Árvaházból van. Nemrég vesztette el a szüleit…
Amikor Gergő elment, lehorgasztott fejjel, Kázmérben valami megszorította a szívét. Nem tudta így elfelejteni.
— Mondja meg az árvaház címét.
A nő meglepődött, de elmondta.
Egész éjjel virrasztott. Emlékezett, hogy évekkel ezelőtt, a válása után, elveszítette a fiát. Most meg, ahogy a kisfiú szemébe nézett, úgy érezte – a sors újabb esélyt ad.
Reggel egy óriási csomag cukorkával ment az árvaházba. Gergő egy sarokban ült, távol a többi gyerek zajától. Amikor meglátta Kázmért, felderült. Aztán meglátta Pirosát is – és örömében felugrált.
Így kezdődött a barátságuk. Először csak néha-néha ellátogatott, aztán állatkert, mesék, rajzfilmek. Gergő teljes szívével kötődött hozzá. Kázmér is.
Egy nap megkérdezte Varga Mariannt, a nevelőt:
— Szeretném örökbe fogadni Gergőt.
— Egyedülálló férfinak nem engedik — válaszolta szelíden, de szomorúan. — Törvény van rá.
Kázmér lehajtotta a fejét. Nem tudta, hogy Márton Mariann régóta figyeli. Hogy minden alkalommal, amikor látogatóba jött, szíve erősebben vert. Ő is megszerette ezt a furcsa, bohókás, de gyönyörűen jólelkű férfit.
Egy héttel később Gergő, a padon ülve és Pirosa lábát simogatva, halkan megkérdezte:
— Veled élhetek?
Kázmér megfagyott. Nem tudta elmagyarázni, hogy miért nem lehet.
De a fiú, bizalmasan a szemébe nézve, hozzátette:
— Ha Varga néni velünk jön? Ő kedves. Akkor ő lehet a feleséged, meg az anyukám. Így már biztosan család leszünk.
Kázmér odanézett. Az ablaknál állt Mariann. És akkor megértette – a fiúnak igaza van.
Odafutott hozzá, szíve dobogott, agyában forrtak a gondolatok. De nem kellett szólnia. Már mindent leolvasott a szeméből. Tudta.
Gergő odafutott és mindkettőjükhöz simult.
Abban a pillanatban, a kopott falak között, a szappan és krétaszagú folyosón, egy család született.
Pont olyan, mint a mesékben.
És én, aki mindezt láttam, megtanultam, hogy néha a legjobb varázslat nem a trükk, hanem a szeretet, amely egy szükség esetében összehozhat három szívet.







