Nem értem, mit enged meg magának! Zöldre kell menni, nem állni! könyörgő hangon csattogott az öregasszony a hátsó ülésen a bőröndjén.
Elnézést, de az előttünk álló autó miatt nem tudom átnyomni válaszolta nyugodtan a taxi sofőrje, anélkül hogy elfordította volna fejét.
Nagyon fontos, hogy időben odaérjek a lányomhoz! Kérem, tekerjen körbe! folytatta a hölgy.
Látja, forgalmi dugó van. Legyünk türelmesek mondta a sofőr, miközben a hátsó tükrőbe pillantott.
Úristen, ez a rémálom! dőlt hátra, mélyen lélegzett be minden mindig rosszul sül el. Előbb meg a veszekedés, most meg a késés
Az autó lassan haladt a zsúfolt úton. János Kovács, a sofőr, a tükörben figyelte utasát. A hatvanas éveiben járó, elegáns szürke kabátot viselő, körülbelül hatvan éves hölgy a kézzel szorította táska hegyét, ajka enyhén remegett.
Tudja, néha a legfontosabb találkozók is késést hoznak. A sors csak időt ad, hogy összeszedjük a gondolatainkat szólt hirtelen a vezető.
A nő meglepődve nézett a fejébe.
Ön vagyok? kérdezte.
Igen. Említette a veszekedést. Talán ez a dugó alkalom arra, hogy átgondolja, mit mondjon a lányának, amikor találkoznak? hangja mély, nyugodt volt.
Nem kértem tanácsot vágta a nő, de egy pillanat múlva újra mélyen sóhajtott. Bár már nincs is különbség. Valóban haragudtam a lányomra. El akar menni külföldre, azt hiszi, itt nincs jövő. Én meg magamra maradok.
János vagyok mutatkozott be. Az én taxim gyakran a történetek színtere. Talán Önnek is könnyebb lesz.
Valéria Szabó, a nő, így válaszolt: Én csak a lányomra gondolok. Azt hiszi, Brazíliában lesz jobb. De mi a brazília? Mit hagyott ott? Én meg csak a nagymamáknak kötök sapkákat, amiket soha nem viselnek.
A sofőr megállt a piros lámpánál, és egy pillanatra elgondolkodott.
Tudja, van egy fiam is, aki tíz évvel ezelőtt Kanadába költözött. Akkor ellenem volt.
És hogyan birkózott meg ezzel? érdeklődött Valéria.
Eleinte nem tudtam. Haragudtam, nem válaszoltam a hívásaira. Aztán rájöttem, hogy az időm drága. Az élet rövid, a harag pedig úgy nehezedik, mint egy nehéz kő a zsebben. Csak magunknak ártunk.
A kocsi elindult, lassan beolvadt a forgalomba.
Könnyű mondani sóhajtott a nő. Hívja fel a fiam?
Természetesen. Hetente videóhívunk. Látom a unokákat, ők Jánosnak hívnak. Tavaly először repültem külföldre, és nem voltam egyedül a félelemben.
Egyedül, egy idegen országban?
Igen, de amikor a fia és az unokák boldog arca láttam, minden félelem elszállt. A világ ma már nem olyan nagy, mint a gyerekkorunkban gondoltuk. A távolságok csak a fejünkben élnek.
Valéria elgondolkodva nézett ki az ablakon.
Nem értem, miért nem boldog itt. Jó munkája van, szép lakása
Kérdezte már?
Mit kérdezett?
Miért akar elmenni? Igazán, anélkül, hogy vádolná?
A nő elhallgatott. A taxi csendesen suhant előre, a tavaszi város zúgott a háttérben.
Talán inkább kérdezzen, mint vádolni tanácsolta János, miközben egy gödröt került meg. Én nyugdíjas koromban lettem taxisofőr, előtte harminc évig gépészmérnök voltam egy gyárban. Évek alatt megtanultam, hogy az emberek leginkább arra vágynak, hogy meghallgassák őket egyszerűen, ítélkezés nélkül.
És ezzel segít nekik? kérdezte Valéria szarkasztikusan.
Nem tudom, de gyakran látom, hogy a utasok nyugodtabban érkeznek a céljukhoz. Múlt hónapban egy fiatal férfit vittem, akinek elfelejtette a jegygyűrűt a lányának. Visszamentünk, visszaszereztük. Néhány nap múlva felhívott: a lány igent mondott.
Valéria mosolyt kapott az ajkán.
Érdekes munka, János.
Érdekes emberek javította a sofőr. Mindegyiküknek megvan a saját története. Már csak tizenöt percet töltöttünk együtt, de már tudom, hogy Ön egy szerető anya, aki fél egyedül maradni.
Ön ezt csak mondja szólalt meg a nő, miközben egy sálat húzott elő a táskájából.
Mert természetes, hogy félünk a magánytól. De még természetesebb, hogy a gyermekeink boldogságát akarjuk felelte János. Még ha a boldogságuk nem is illeszkedik a mi elképzeléseinkbe.
A nő szemében könnycsepp csillant meg.
Honnan tudta, hogy a fiának tényleg jobb Kanadában?
Nem tudtam, csak elfogadtam a döntését. És tudja, mi meglepő? Amikor már nem próbáltam visszahúzni, valódi közelség alakult ki köztünk. Most már tudjuk, mi nyomasztja a másikat.
A taxi megállt egy piros lámpánál, és János végül a nő felé fordult. A kocsi hátulján egy hat ötven éves férfi ült, szürke szakálljal és
