Ma este hazafelé sietve elgondolkodtam azon a reggelen, amikor a feleségem, Emese örömmel közölte velem, hogy végre babát vár. Három évnyi próbálkozás után végre elérkezett ez a pillanat, és ennél boldogabb nem is lehettem volna. Elhatároztam, hogy meglepem: ünnepi vacsorát készítettem vitaminban gazdag gyümölcsökből, remélve, hogy örömet szerzek neki.
Mielőtt Emese hazaért volna, még beugrottam egy ékszerüzletbe a belvárosban, és vettem neki egy szép pár fülbevalót. Tudtam, mennyire szereti az apró meglepetéseket és biztos voltam benne, hogy mosolyt csalok vele az arcára. Mégis, amikor megérkeztem, meglepődve láttam, hogy Emese sápadt és levert, csak szó nélkül elvonult a hálószobába, és korán lefeküdt. Aggódva próbáltam orvost hívni, de ő határozottan kérte, hogy hagyjam magára, pihenni szeretne.
Aznap este csendesen beszélgettünk csak, az ünnepi vacsora pedig érintetlen maradt az asztalon. Majd teltek a napok, míg eljött a várva várt szülés ideje. Az ápolónő megnyugtatott minket a kórházban: egészséges kisfiúnk született.
Ám amikor az orvoshoz mentem a szülés után, egy szokatlan hír fogadott. Az orvos elmondta, hogy a kisfiú, akit Márknak neveztünk el, egészséges, de a lábával gond lehet, s talán soha nem fog járni. Ráadásul ekkor Emese közölte velem, hogy nem szeretné felnevelni a gyermeket.
Először megdöbbentem, majd mindent megtettem, hogy jobb belátásra bírjam. Próbáltam beszélni vele, próbáltam meggyőzni, hogy maradjon, még az édesanyja is kérlelte, de Emese hajthatatlan maradt. Végül kénytelen voltam belenyugodni: úgy döntöttem, egyedül nevelem fel Márkot.
Összepakoltam Emese holmiját, rendeztem a lakást és vettem egy kiságyat meg egy babakocsit Márknak az egyik pesti boltban, forintért. Minden erőmmel azon voltam, hogy választ találjak a betegségére, és ténylegesen beleástam magam a szakirodalomba. Egyszer hallottam, hogy a faluban van egy asszony, Angyalka, aki jártas a hasonló esetekben. Elmentem hozzá segítségért.
Noha arra számítottam, hogy idős asszony, meglepetésemre egy fiatal nő nyitott ajtót. Felajánlotta, hogy segít Márknak, de feltételül szabta, hogy lakjunk nála. Elfogadtam.
Fél év múlva Márk már vidáman kúszkált Angyalka házában. Időközben olyan mély kapcsolat alakult ki köztünk, hogy rádöbbentem, szerelmes lettem belé. A korkülönbség ellenére sem éreztem, hogy válni szeretnék, és egy este elmondtam neki, mit érzek. Ő elfogadta az érzéseimet, és beleegyezett, hogy összekössük az életünket. Márk szerető édesanyát és én odaadó társat kaptam általa.
Két évvel később együtt, Angyalkával és Márkkal vártuk a második gyermekünk érkezését a Semmelweis kórházban. Akkor ért utol minket a múlt: Emese is ott volt, és amikor a szeme sarkából meglátta a kórház folyosóján önfeledten rohanó kis Márkot, felismerte benne régi fiát, s tekintetéből egyszerre sugárzott meglepetés és elismerés.
