Takarékos barátaim meghívtak születésnapi bulira. Éhesen tértem haza.
Vannak ismerőseim, akiket csak takarékosoknak hívok. Mindenen spórolnak az ételeken, a ruhákon, még a kolbászon is. Egyáltalán nem szegények, sőt, jól keresnek; mindig telik nekik mindenre, csak éppen nem költenek. Tehát bármit megengedhetnének maguknak, mégsem teszik.
Én kizárólag valamilyen alkalomra megyek hozzájuk. Egyébként csak telefonon beszélünk. Egy hónappal ezelőtt meghívtak születésnapi ünneplésre. Elmentem, s végül farkaséhesen tértem vissza haza.
Az ünnep napján reggel, mint egy furcsa álom jelenetében, becsúsztattam a táskámba előző nap vásárolt ajándékot, és mentem dolgozni. Délután négy órára hívtak buliba. Ezért ebéd helyett csak egy kávét és két omlós pogácsát fogyasztottam el; gondoltam, estére úgyis jól lakom majd a vendégségben.
Az álomban, mintha csendesen lebegnék, pontosan a megadott időben érkeztem a barátaimhoz. Átnyújtottam az ajándékot, szívből szerencsét kívántam, és nevetve mondtam, hogy éhes vagyok, hiszen direkt nem ettem előtte semmit. Barátom mosolyogva felelte: Természetesen, minden készen áll!
Hat vendég, plusz a házigazdák. Beléptem a nappaliba, ahol nem terített asztal várt, hanem valami álomszerű mini büfé. Nem voltak székek, csak egy apró kanapé, ami alatt furcsa árnyékok táncoltak. Jó lett volna egy rendes vacsora, kényelmesen leülni de hát a takarékosság az takarékosság. Barátnőm egy apró, kör alakú asztalkára tűpontosan elhelyezte az ennivalót. Már ekkor megbántam, hogy ebédre csak két pogácsát ettem.
Az asztalon, mint egy mesebeli kirakó, kis tányérkák sorakoztak. Majdnem megszámoltam: mindenből pontosan nyolc vékony szelet. Nyolc karika füstölt kolbász (imádom!), nyolc szelet kacsamell, nyolc lapka sajt. Friss paradicsom és uborka mindegyikből nyolc szinte átlátszó darab. Szépen volt felszeletelve, mintha egy álomkertben járnék. Két apró saláta, miniatűr tálkákba csomagolva. A gyümölcsöknél is mintha egy láthatatlan zsűri pontosan kimérte volna az adagokat. Az egész gazdag asztalon csak egyetlen üveg egri bikavér pihent. Mondhatni: egyetek, igyatok, vendégek!
Ott ültem, álomszerű kábulatban rágcsálva egy kolbászkarikát sajttal, és csak éhesebb lettem. Inni sem mertem, nehogy még inkább megkívánjam a falatokat. Ekkor barátom odasúgta: Hozunk valami meleg ételt! Reméltem, most jön a varázslat.
Az álom úrnője egy forró tálat hozott ki: minden vendégnek pontosan egy apró sült burgonya és egy darab csirke alsócomb. Mintha mindünk álmában ez csak egy abszurd tréfa lenne! Legalább a torta mérete valódi volt, legalább ebben nem takarékoskodtak. Egyébként mindenki jól mulatott, a nevetés egyre hangosabbá vált.
Másfél óra elteltével, mintha lebegve vinné haza az álom, hazasétáltam, gyomromban szinte üres szél fújt. Az utcákon mintha az éjszaka is rágicsálni akarna valamit. Betértem az első non-stop boltba, és vettem magamnak néhány finom magyar falatot; otthon végre rendesen teleettem magam. Így takarékoskodtak velem a barátaim.
Miért hívnak meg embereket születésnapra, ha nem akarnak vagy csak nem tudnak tényleg megvendégelni őket?
