Apám, nem lenne gond, ha pár hónapra nálad laknánk? kérdezte Bence bizonytalanul az apjától.
Nem, válaszolta röviden a férfi.
Bence szülei tíz évvel ezelőtt elváltak. Anyja, Katalin, két évvel később újra férjhez ment, míg apja, Gábor, egyedül maradt. Gábor karaktere kemény, akár a szikla, talán néha elviselhetetlen. Nőkkel időről időre jött létre kapcsolat, de sosem maradtak hosszú távon. Fia iránta azonban mindig ott volt: az ellátást, a szükséges cuccokat, a férfias, de szerető gondoskodást, csak nem túlzottan gyengéd szavakkal.
Bence már fiatalon önállóvá vált. A tizennyolcadik évfolyami érettségi után munkába állt, és az anyjától kicsi szobát kölcsönzött a kollégiumi épületben. Néhány évvel később házasodott Rékával, akivel iskolában is barátkozott. El akartak tenni egy új lakást hitelre, spóroltak az első tőketörzsre, mikor a szobabérlő, akivel laktak, azt mondta, eladja a helyiséget. Várniuk kellett a vevői ügylet befejezéséig. Bence ekkor úgy döntött, megkéri a papát, hogy egy időre náluk lakjon, hiszen Gábor egy háromszobás lakásban él egyedül. A férjasság ellenállása megzavarta Bencét, már majdnem feladta a kérdést, amikor Gábor így folytatta:
Persze, csak csendben maradjatok.
Köszi, sóhajtott megkönnyebbülve Bence.
Tudta, hogy apja nem szeret beszélni, csendet kedvel, szóval a “csendes” követelés nem érte meglepetésként. Réka is tudta, és nyugodtan elfogadta a szabályt, főleg, mert a hatodik hónapban volt a terhesség, ő maga is csendet és nyugalmat igényelt. Nem sejtette azonban, hogy Gábor értelmében “csendben” csak ők, a vendégek, maradhatnak ő maga otthon marad.
Gábor reggel öt órakor kel, csörömpöl a papucsában, és beindítja a reggeli rituálékat: vécé, fürdő, konyha aztán vissza a vécére, aztán a fürdőbe, aztán a konyhába. A csöndben csak a papucsok kopogása hallatszik: kopog, kopog, kopog *Bumm* valami leejtődik. A fenékig! kiált. Megint kopogás, megint *bumm*. Nem zavarja, ha más is alszik; ez az ő otthona, és ha valakinek nem tetszik, nyugodtan menjen el.
A reggeli zajok mellett Gábor szigorúan felügyeli Bence és Réka életét: este kilenc után ne nézzenek TV-t, a zajokat kerüljék; ne süssék a konyhát, ne áraszthassanak illatot, takarékoskodjanak a villanyszámlával, ő nem gazdag.
Egy hétig így ment a dolog, míg Rékát kórházba nem vettek. Kettő nap múlva Gábor megjelenett, kosárban gyümölcsökkel.
A babának vitaminokra van szüksége, mondta komor arccal, átadva a csomagot.
Köszönöm, Gábor bácsi, hálásan szólt Réka.
Rendben, bólintott a férfi. Megint megyek. Hallgassátok a doktor utasításait.
Rendben, mosolygott Réka, és elköszöntek.
A kisfiú kórházából hazatérve Gábor ismét öt órakor felkel, de most igyekszik halkabban járkálni, mégis megpróbál gondoskodni. Például szigorú tekintettel hívja reggelire, vagy csendben elkap egy rongyot és maga mossa fel a padlót, mert Rékának ebben a helyzetben több pihenésre van szüksége.
Az új lakást csak három hónap múlva vásárolták meg. Gábor ragaszkodott, hogy a felújítást előbb befejezzék, mielőtt beköltöznek. Réka szülte a kicsit, miközben a felújítás közepén volt, ezért vissza kellett menniük Gábor otthonába. Néhányszor jöttek be a szülők, de Gábor mindig úgy tett, mintha nem örülne a látogatásnak csak a unokája miatt mosolygott fel újra.
Minden reggel elvitte a kicsi Vackát, hogy Réka aludhasson egy kicsit a kimerült éjszakák után. Megtanulta még a pelenkák cseréjét is. Amikor eljött az ideje, hogy Bence és Réka a saját lakásukba költözzenek, Gábor, miközben szárnyaló férfi könnycseppet törölgetett, így szólt:
Ti még fiatalok vagytok, egyedül egy kisgyerekkel nehéz lehet. Maradjatok még egy ideig nálam. Nem lesz sokáig, amíg Vacka férjhez nem megy.
Bence és Réka értetlenül néztek egymásra, majd Gábor elfordult, és hozzáfűzte:
Ez csak az öregkoros szentimentalitás, ne vedd komolyan. Gyere, hozd Vackát, pakold ki a cuccot, még lesz idő elköltözni, te bolond császár.
Már csak azon gondolkoztak, mikor hagyják el a férfi szobáját, amikor hirtelen rájöttek, mennyire megváltozott a kemény, visszahúzódó apuka. Úgy döntöttek, maradnak. Végül jobb is, ha van egy kedves nagyapa.
Gábor bácsi aranyos hangon szimplán ölelte a kicsi Vackát, boldogan mosolygott, hiszen most már a legdrágább kis emberi kincset, a netán unokáját tartotta a kezében.
