Szeretetből nem szokás kirakatot csinálni – Ani hajnalban telt vödörrel sietett ki a házból, hogy megetesse a disznókat, miközben mérgesen elsétált férje, Jenő mellett, aki immár harmadik napja bíbelődött a kút körül. Díszesre akarta faragni, szép legyen, mintha semmi fontosabb dolga nem akadna! Felesége házimunkát végez, állatokat etet, ő meg csak álldogál vésővel a kezében, fűrészporosan, mosolyogva néz rá. Milyen urat küldött neki az Isten? Egy kedves szó sem hagyja el a száját, nem ver az asztalra, csak csendben dolgozgat, néha közelebb lép, a szemébe néz és végigsimít göndör, szőke copfján – ennyi a gyöngédség. Pedig mennyire vágyik rá, hogy “csillagomnak” vagy “galambomnak” szólítsa… Elgondolkodott női sorsán, s majdnem megbotlott az öreg Bundásban. Jenő egyből odaugrott, elkapta feleségét, szigorúan a kutyára nézett: – Miért mászkálsz a láb alá, még baja esik a gazdasszonynak! Bundás szégyenkezve lehajtotta a fejét, és visszament a kutyhába. Ani most is ámulattal nézte, milyen jól ért az ura az állatokhoz. Kérdezte már tőle egyszer, Jenő csak annyit mondott: – Szeretem őket, s ők is viszont szeretnek. Ani is álmodott a nagy szerelemről – hogy karjaiban hordják, forró szavakat suttogjanak a fülébe, minden reggel virág várja a párnáján… De Jenő szűkszavú, gyöngédségben fukar, már kételkedni kezdett: vajon szereti-e egyáltalán? – Segítség Istentől, szomszédasszony! – szólt át a kerítésen Pista. – Jenőkém, még mindig ezzel a díszítéssel bíbelődsz? Kinek kell ez? – Szeretném, ha a gyerekeim szépre, jó emberré nőnének, s a szépség körülvenné őket. – Ahhoz előbb gyerek is kell hozzá! – kuncogott a szomszéd, kacsintva Anira. Jenő bánatosan nézett feleségére, ő pedig zavartan besietett a házba. Nem kapkodott a gyermekáldásért, fiatal és csinos volt, kedve lett volna még magáért is élni – ráadásul férje sem nagy egyéniség. Bezzeg a szomszéd, magas, vállai szélesek, Jenő sem csúf, de Pista daliás férfi! Amikor úton-útfélen találkoznak, olyan édesen szólítja: “Kis rózsám, napocskám…” Szíve összeszorul, lába megremeg tőle, de mindig elsiet, nem adja meg magát. Férjhez menve hűséget fogadott, a szülei is példát mutattak neki, hogyan kell családot őrizni. De akkor miért vágyik mégis ki néha az ablakon, hogy elkapja Pista pillantását? Másnap reggel, amikor Ani a tehenet hajtotta, a kapuban összefutott Pistával: – Anikám, lelkem világossága, miért kerülsz? Tán félsz tőlem? Ha rád nézek, csak forog velem a világ. Gyere át kora reggel! Ha a férjed pecázni megy, gyere hozzám – majd meglátod, milyen boldoggá teszlek! Ani elpirult, szíve nagyot dobbant, de nem szólt semmit, elsietett. – Várlak! – szólt utána a férfi. Aznap egész nap csak ő járt Ani fejében. Szívből vágyott szerelemre, gyöngédségre, Pista pedig gyönyörű férfi, izzó szemekkel nézi… mégsem mert rászánni magát. De hajnalig még sok idő – ki tudja… Este Jenő befűtötte a kis családi szaunát, a szomszédot is meghívta. Pista örült is, legalább nem kell neki külön begyújtani, takarékoskodik a fával. Csapkodták egymást a szaunában, utána leültek pihenni. Ani egy kis pálinkával, harapnivalóval állít be hozzájuk, majd eszébe jut, hogy a savanyú uborka a pincében maradt, lemegy érte. Miközben visszafelé jön, meghallja a résnyire nyitott ajtón keresztül, hogy miről beszélnek, és elbújik, hallgatózik. – Miért vagy ilyen bizonytalan, Jenő? – súgta Pista. – Gyere velem, meglásd, nem bánod meg. Olyan vidám, életrevaló asszonyok várnak! Nem úgy, mint a te Anid, csak egy kis szürke nőcske. – Nem, barátom – hallotta Ani Jenő csendes, de határozott hangját – nekem nem kellenek más asszonyok, gondolni sem akarok ilyenre. Az én feleségem nem szürke kisegér, hanem a legszebb nő ezen a földön, nincs hozzá fogható virág, sem édesebb bogyó. Ha ránézek, nincs nap az égen, csak az ő szeme ragyog, s az a karcsú termete… Úgy elönt szerelmem, mint tavasszal a folyó – de nem tudom kimondani, mennyire szeretem. Ha ránézek, érzem, hogy haragszik rám, mert gyöngédségben fukar vagyok. Félek, hogy elveszítem őt, nélküle egy percet sem bírnék élni, levegőt sem kapnék nélküle. Ani meghatódva állt az ajtóban, a szíve a torkában dobogott, és egy könnycsepp gördült végig az arcán. Aztán kihúzta magát, kilépett, és hangosan szólt: – Szomszéd, menj csak, keresgélj másutt társaságot, nekünk a férjemmel most fontosabb dolgunk van. Még nincs, aki csodálhatná Jenő aprólékosan faragott kútját! Bocsáss meg nekem, édes uram, a balga gondolataimért, a vakságomért – a boldogság a kezemben volt, mégsem vettem észre. Gyerünk, túl sok időt pazaroltunk el! Hajnalban Jenő nem ment horgászni.

A szerelem nem kirakatba való

Anikó nagy lendülettel lépett ki a tornácra, kezében egy teli vödör disznóeledellel. Mérgesen baktatott el a férje, Gergő mellett, aki harmadik napja bíbelődött már a kúttal az udvar közepén. Na persze, díszes fakutakat farag, mert szerinte annak “szépnek kell lennie”, mintha nem lenne fontosabb dolga is! Anikó egész nap tesz-vesz a ház körül, állatot etet, Gergő meg fűrészporos ruhában, vésővel a kezében áll, csak mosolyog rá csendesen, ahogy végignézi. Miféle férjet küldött neki a Jóisten? Egy kedves szó soha el nem hagyja a száját, de még az asztalra sem csap, csak dolgozik magában, néha megsimítja Anikó dús, világosbarna copfját ennyi az egész gyengédség. Pedig hányszor sóhajtozott, hogy milyen jó lenne, ha “pirkadatom” vagy “drága galambom” szavakkal becézné…

Elmerült a gondolatban, milyen is a női sors, mikor majdnem hasra esett az öreg Buksi kutyában. Gergő egy pillanat alatt ott termett, elkapta Anikót, közben szigorúan nézett a kutyára:

Na de Buksi, minek lófrálsz a lábunk alatt, még bajt csinálsz a gazdasszonynak!

Buksi bűnbánóan lehajtotta a fejét és visszakullogott a kutyaházba. Anikó megint csak csodálkozva figyelte, mennyire értik az állatok a férjét. Egyszer rákérdezett Gergőnél, hogyan csinálja, ő csak annyit felelt:

Szeretem az állatokat, és ők ugyanazzal felelnek rá.

Anikó álmodozott igazi szerelemről: hogy valaki ölben hordozza, szerelmes szavakat suttogjon a fülébe, reggelente virágot tegyen a párnájára de Gergő mindig szűkmarkúan bánt a gyengédséggel, lassan már Anikó is kételkedett, hogy egyáltalán szereti-e őt a férje.

Adjon Isten, szomszédasszony! szólt át a kerítésen László, a jóképű legény a szomszédból. Gergő, még mindig azt a kútat farigcsálod? Kinek számítanak azok a cirádás minták?

Azt szeretném, hogy a gyerekeim szépre nőjenek ebben a házban felelte Gergő. Nézzék, mi a szép az életben.

Előbb még gyereket is kéne csinálni nevetett Laci, Anikóra kacsintva.

Gergő szomorúan pillantott a feleségére, Anikó pedig elvörösödve sietett be a házba. Nem is akart még anyává válni, fiatal, szép, inkább élni szeretne kicsit és hát a férje sem túl szenvedélyes. Laci viszont magas, kisportolt, igaz, Gergő sem rossz, de a szomszéd igazi daliás! Mikor a portán találkoznak, olyan kedvesen szól hozzá, mintha májusi eső simogatná a lelkét: “Rózsácska, világom fénye…” Annyira megdobban a szíve ilyenkor, de tudja, ellen kell állnia, mert amikor férjhez ment, örök hűséget ígért Gergőnek. A szülei is mindig arra tanították, hogy a család mindennél előbbre való.

De azért, néha mégiscsak kikukucskál az ablakon abban a reményben, hogy elcsípi a szomszéd pillantását

Másnap reggel, miközben a tehenet terelte ki a rétre, összeakadt Lászlóval a kiskapu előtt.

Drága Anikó, miért kerülsz engem? Talán félsz tőlem? Olyan szép vagy, hogy az eszem megáll, ahányszor csak meglátlak

Gyere hozzám hajnalban, amikor a férjed a horgászatra megy. Majd én megmutatom, milyen a szerelem meg a gyengédség. A legboldogabb asszonyt csinálom belőled

Anikó fülig pirult, a szíve nagyot dobbant, de válasz helyett csak gyorsan elslisszolt mellette.

Akkor is megvárlak! mondta utána Laci.

Egész nap a szomszéd körül jártak Anikó gondolatai. Hiányzott a szerelem, a szenvedély, és Laci olyan hívogatóan nézett rá Mégsem tudott rávenni magát, hogy engedjen a csábításnak. Bár hajnalig még volt idő, talán…

Este Gergő jó alaposan befűtötte a szaunát. Lacit is meghívta magukhoz, hadd ne pazarolja a saját tüzelőjét. Csapkodták is egymást a friss nyírfavesszőkkel, vidáman nevetgéltek. Mikor kiültek a padra pihenni, Anikó beállított egy kancsó házipálinkával és falusi harapnivalókkal. De eszébe jutott, hogy van még a pincében finom kovászos uborka is. Lesietett érte, s ahogy visszafelé indult, meghallotta, miről beszélgetnek a férfiak a félig nyitott ajtón át, hát fülét hegyezte.

Gergő, te miért vagy ilyen papucs, ember? Gyere velünk, kicsit felvidítanak azok az özvegyek! Olyan nők, hogy öröm rájuk nézni, bezzeg nem olyan szürke, mint a te Anikód!

Ne haragudj, barátom! szólt halk, de határozott hangon Gergő. Nekem nem kell se özvegy, se szépség. Az én feleségem a leggyönyörűbb asszony a világon, nincs nála drágább virág vagy édesebb gyümölcs. Ha őt nézem, nem látom a napfényt sem, csak az ő kedves tekintetét és karcsú alakját. Úgy szeretem, hogy szavakba sem tudom önteni, érzem, hogy emiatt néha haragszik rám, és félek, hogy elveszítem. El sem tudnám képzelni az életem nélküle

Anikó a sötétben csak hallgatott, elöntötte a forróság a lelkét, könny szökött a szemébe. Majd kihúzta magát, határozottan belépett a gőzösbe a két férfihoz:

Laci, inkább menj, és az özvegyeiddel mulass! Nekünk Gergővel sokkal fontosabb dolgunk van. Kell valaki, aki értékelje a szépet, amit a férjem nekem faragott. Bocsáss meg, Gergő, a buta gondolatokért és a vakságomért a boldogság itt volt a kezemben, csak nem ismertem fel. Gyere, ne pazaroljuk tovább egymás idejét!

Hajnalban már Gergő sem indult el pecázniGergő halkan közelebb lépett, az arcán zavart mosoly bujkált, de a szemében most fellobbant valami régen vágyott csillogás. Laci csak legyintett, kiment a házból, Anikó pedig egy pillanatig a férjét nézte csendben, aztán óvatosan a tenyerébe csúsztatta a kezét.

Nem baj, ha nem szólsz nagy szavakat, ha nem hozol virágot minden reggel. Elég, ha tudom, hogy szépnek látsz engem, hogy megfaragod nekem a világot, ahogy csak te tudod.

Gergő megrázkódott, mintha most eszmélt volna, aztán gyengéden magához ölelte Anikót, s egészen halkan rebegte:

Csak te vagy nekem, galambom.

Az udvarra kilépve Anikó ujjai összefűződtek a férje kezével, s a holdfényben megcsillant az új, díszes fakút, amit Gergő éppen befejezett. Most már Anikó is látta benne az évek szépségét, a gondosan faragott szerelmet, aminek nem kell harsánynak lennie, csak igaznak.

A disznók elégedetten szuszogtak, Buksi boldogan csóválta a farkát. Anikó úgy nevetett, ahogy már régen nem a puha éjszakába veszett a hangja, körbefonta a házukat, s megpendítette odabent a boldogság csendes húrját. Mert a szerelem tényleg nem kirakatba való: az udvar lépcsőkövein, egy érintésben, a frissen ácsolt kút szögleteiben bújik meg, csak épp észre kell venni.

Rate article
News 24 Justall
Szeretetből nem szokás kirakatot csinálni – Ani hajnalban telt vödörrel sietett ki a házból, hogy megetesse a disznókat, miközben mérgesen elsétált férje, Jenő mellett, aki immár harmadik napja bíbelődött a kút körül. Díszesre akarta faragni, szép legyen, mintha semmi fontosabb dolga nem akadna! Felesége házimunkát végez, állatokat etet, ő meg csak álldogál vésővel a kezében, fűrészporosan, mosolyogva néz rá. Milyen urat küldött neki az Isten? Egy kedves szó sem hagyja el a száját, nem ver az asztalra, csak csendben dolgozgat, néha közelebb lép, a szemébe néz és végigsimít göndör, szőke copfján – ennyi a gyöngédség. Pedig mennyire vágyik rá, hogy “csillagomnak” vagy “galambomnak” szólítsa… Elgondolkodott női sorsán, s majdnem megbotlott az öreg Bundásban. Jenő egyből odaugrott, elkapta feleségét, szigorúan a kutyára nézett: – Miért mászkálsz a láb alá, még baja esik a gazdasszonynak! Bundás szégyenkezve lehajtotta a fejét, és visszament a kutyhába. Ani most is ámulattal nézte, milyen jól ért az ura az állatokhoz. Kérdezte már tőle egyszer, Jenő csak annyit mondott: – Szeretem őket, s ők is viszont szeretnek. Ani is álmodott a nagy szerelemről – hogy karjaiban hordják, forró szavakat suttogjanak a fülébe, minden reggel virág várja a párnáján… De Jenő szűkszavú, gyöngédségben fukar, már kételkedni kezdett: vajon szereti-e egyáltalán? – Segítség Istentől, szomszédasszony! – szólt át a kerítésen Pista. – Jenőkém, még mindig ezzel a díszítéssel bíbelődsz? Kinek kell ez? – Szeretném, ha a gyerekeim szépre, jó emberré nőnének, s a szépség körülvenné őket. – Ahhoz előbb gyerek is kell hozzá! – kuncogott a szomszéd, kacsintva Anira. Jenő bánatosan nézett feleségére, ő pedig zavartan besietett a házba. Nem kapkodott a gyermekáldásért, fiatal és csinos volt, kedve lett volna még magáért is élni – ráadásul férje sem nagy egyéniség. Bezzeg a szomszéd, magas, vállai szélesek, Jenő sem csúf, de Pista daliás férfi! Amikor úton-útfélen találkoznak, olyan édesen szólítja: “Kis rózsám, napocskám…” Szíve összeszorul, lába megremeg tőle, de mindig elsiet, nem adja meg magát. Férjhez menve hűséget fogadott, a szülei is példát mutattak neki, hogyan kell családot őrizni. De akkor miért vágyik mégis ki néha az ablakon, hogy elkapja Pista pillantását? Másnap reggel, amikor Ani a tehenet hajtotta, a kapuban összefutott Pistával: – Anikám, lelkem világossága, miért kerülsz? Tán félsz tőlem? Ha rád nézek, csak forog velem a világ. Gyere át kora reggel! Ha a férjed pecázni megy, gyere hozzám – majd meglátod, milyen boldoggá teszlek! Ani elpirult, szíve nagyot dobbant, de nem szólt semmit, elsietett. – Várlak! – szólt utána a férfi. Aznap egész nap csak ő járt Ani fejében. Szívből vágyott szerelemre, gyöngédségre, Pista pedig gyönyörű férfi, izzó szemekkel nézi… mégsem mert rászánni magát. De hajnalig még sok idő – ki tudja… Este Jenő befűtötte a kis családi szaunát, a szomszédot is meghívta. Pista örült is, legalább nem kell neki külön begyújtani, takarékoskodik a fával. Csapkodták egymást a szaunában, utána leültek pihenni. Ani egy kis pálinkával, harapnivalóval állít be hozzájuk, majd eszébe jut, hogy a savanyú uborka a pincében maradt, lemegy érte. Miközben visszafelé jön, meghallja a résnyire nyitott ajtón keresztül, hogy miről beszélnek, és elbújik, hallgatózik. – Miért vagy ilyen bizonytalan, Jenő? – súgta Pista. – Gyere velem, meglásd, nem bánod meg. Olyan vidám, életrevaló asszonyok várnak! Nem úgy, mint a te Anid, csak egy kis szürke nőcske. – Nem, barátom – hallotta Ani Jenő csendes, de határozott hangját – nekem nem kellenek más asszonyok, gondolni sem akarok ilyenre. Az én feleségem nem szürke kisegér, hanem a legszebb nő ezen a földön, nincs hozzá fogható virág, sem édesebb bogyó. Ha ránézek, nincs nap az égen, csak az ő szeme ragyog, s az a karcsú termete… Úgy elönt szerelmem, mint tavasszal a folyó – de nem tudom kimondani, mennyire szeretem. Ha ránézek, érzem, hogy haragszik rám, mert gyöngédségben fukar vagyok. Félek, hogy elveszítem őt, nélküle egy percet sem bírnék élni, levegőt sem kapnék nélküle. Ani meghatódva állt az ajtóban, a szíve a torkában dobogott, és egy könnycsepp gördült végig az arcán. Aztán kihúzta magát, kilépett, és hangosan szólt: – Szomszéd, menj csak, keresgélj másutt társaságot, nekünk a férjemmel most fontosabb dolgunk van. Még nincs, aki csodálhatná Jenő aprólékosan faragott kútját! Bocsáss meg nekem, édes uram, a balga gondolataimért, a vakságomért – a boldogság a kezemben volt, mégsem vettem észre. Gyerünk, túl sok időt pazaroltunk el! Hajnalban Jenő nem ment horgászni.