A szeretet csendben él
Júlia kilépett a tornácra, kezében teli vödör konyhai maradékkal a disznóknak, és dühösen haladt el férje, Géza mellett, aki már harmadik napja szerelte a kerti kutat. Valami díszesre akarta faragni, hogy szebb legyen, mintha nem lenne elég dolga! Az asszony dolgozik, állatokat etet, ő meg ott farigcsálja a fát, csupa forgács, szerszámmal a kezében, aztán csak mosolyog rá némán. Hát miféle férjet rendelt rám a Jóisten? Se egy kedves szó, se asztalra csapás, csak csendben teszi a dolgát, néha odalép, szemébe néz s végigsimítja vastag, szőke copfját. Ez minden gyöngédség. Pedig úgy vágyott rá, hogy egyszer megszólítsa: “édes virágom”, “gyenge galambom”
Elmerengtem, milyen is az én női sorsom, s ahogy visszafelé tartottam, majdnem orra estem az öreg Foltos kutyában. Géza rögtön ott termett, felsegített, Foltosra pedig komolyan nézett:
Na, te meg mit szerencsétlenkedsz itt? Még bajt csinálsz a gazdasszonynak.
Foltos lesütött szemmel visszasomfordált a kutyaházához. Engem mindig meghökkentett, hogy az állatok úgy megértik a férjemet. Egyszer rákérdeztem nála, mire csak ennyit mondott:
Szeretem őket, visszaadják a szeretetet.
Én magam is ilyesmi szeretetre vágytam: karban repítsen, fülbe suttogjon forró szavakat, minden reggel virágot tegyen a párnámra De Géza fukarul bánt a gyengédséggel, néha már abban is kételkedtem, vajon szeret-e egyáltalán?
Adjon Isten, szomszédasszony szólt be a kerítésen keresztül Tóth László, Géza, te még mindig ezzel a kivágással bajlódsz? Ugyan, ki nézi azt a mintázott kutat majd?
Azt akarom, hogy a gyermekeim a széppel nőjenek fel, emberségesek legyenek felelte Géza.
Előbb a gyerekeket is meg kellene csinálni! nevetett fel László, és rám kacsintott.
Géza szomorúan pillantott rám, én pedig zavaromban siettem be a házba. Nem húzott a szívem a gyerekvállaláshoz, túl fiatalnak, túl szépnek éreztem magam, még kicsit magamnak akartam élni meg hát Géza olyan semmilyen. Bezzeg a szomszéd! Magas, széles vállú, igazi férfi! Géza se csúnya, de László mellett eltörpül. Ha a portán találkozunk, úgy tud beszélni hozzám, mintha az eső suttogna kedvesen: “Rózsikám, napsugaram” Megdobban a szívem, elgyengülnek a lábaim, de mégsem engedek neki. Amikor férjhez mentem, hűséget fogadtam. Szüleim is szép életet éltek együtt ők is ezt tanították nekem.
De miért vágyom titkon arra, hogy egyszer csak kinézzek az ablakon, és elcsípjem a szomszéd pillantását?
Másnap reggel Júlia a tehenet hajtotta legelőre, amikor épp a kapuban összefutott Lászlóval:
Juliskám, szívem galambja, miért kerülsz te engem? Ugye, félsz tőlem? Bezzeg én nem tudok betelni a szépségeddel, fejembe száll, ha meglátlak.
Gyere el hozzám holnap hajnalban. Amikor a férjed horgászni megy, gyere át hozzám, majd megmutatom, milyen az igazi boldogság.
Juliska egész testében lángba borult a szavaitól, de csak némán továbbosont.
Én várok rád szólt utána László.
Egész nap csak ő járt a fejemben. Páratlanul vágytam arra a szerelemre, a gyengédségre, és annyira jóképű az a László! Legszívesebben igent mondtam volna, de valami mindig visszatartott. Bár hajnalig még van idő, ki tudja…
Este Géza begyújtotta a kiskertet. Aztán meghívta Lászlót is elvégre nem kell mindenkinek külön fát vágni. Jól kitombolták magukat a szeánszban, csapkodták egymást a nyírfavesszőkkel, és élvezték a fürdő örömeit. Amikor elkészültek, átmentek a pihenőbe. Odakészítettem nekik egy üveg házi pálinkát meg egy kis falatkát, de eszembe jutott, még van kovászos uborka is a pincében. Lementem, összeszedtem párat, de amikor visszaindultam volna, meghallottam, hogy miről beszélgetnek és óvatosan füleltem a résnyire nyitott ajtóban.
Miért vagy te ilyen bátortalan, Géza, suttogta László, gyere, nem bánod meg! Ott vannak azok az özvegyek, kényeztetnek, csupa szépség, csak nézned kell őket! Nem olyan, mint a te Juliskád, az egy szürke kisegér.
Nem kell nekem semmi szépség, barátom hallottam, hogy Géza csendesen, de határozottan szól. Nem érdekelnek az ilyen nők, nem is tudok rájuk gondolni. Az én feleségemnél nincs szebb ezen a földön, nincs szebb virág vagy édesebb gyümölcs nála. Ha ránézek, a napfényt sem látom, csak a kedves szemét, kecses alakját mintha elárasztana a szerelem. Egyedül azt bánom, hogy nem tudom elmondani szép szavakkal, mennyire szeretem. Érzem, hogy emiatt néha megbántódik, s attól félek, egyszer elveszítem. Nélküle nem tudnék élni, levegőt venni sem tudnék egyetlen nap sem.
Hallgattam, meg se tudtam mozdulni, csak a szívem kezdett dobogni, könny kúszott a szemembe. Aztán kihúztam magam, beléptem, és hangosan szóltam:
Menj csak, László vigasztald az özvegyeket, nekünk itthon komolyabb dolgunk van! A mintázott kútra még senki sem csodálkozik rá. Bocsáss meg, Géza, a buta gondolatokért, hogy nem vettem észre, annyi boldogság volt a kezeimben. Gyerünk, túl sok időt pazaroltunk már el
Hajnalban aztán Géza nem ment el horgászni.
Szeretem őt. És ma már ezt hangosan ki is tudom mondani.
