Szereti? Nem szereti? Vagy csak magát?
– Hogyhogy nem tudsz dönteni? – Hajnalka mereven nézett régi iskolatársára, mintha bűnt vallott volna. – Ha két férfi között vergődsz, akkor egyiket sem szereted. Olyan világos, mint a nap.
– Neked világos, nekem meg nem – sóhajtott fel Erzséket. – Mindkettőjük tetszik, más-más módon. Mindkettő jó valamiben.
– Csak magadat szereted a legjobban, ezért húzod magad után mindkettőt – folytatta Hajnalka élesen. – Aki igazán szeret, az nem játszik mások érzéseivel. Ez tisztességtelen. Aljas.
– Könnyű neked ítélkezni – fordította el arcát Erzsébet. – Nem mindenki olyan tökéletes, mint te. Én még tanulom, mi a szerelem. Nincs tapasztalatom. Hétfőn úgy érzem, az első a jó. Kedden már a másik. Szerdán megint az első. Nem tudom eldönteni. Ez nem vicces. Mindketten rendesek. Mindketten közel állnak hozzám.
– Dobj fel egy pénzérmét, ha nem tudsz választani – morgott Hajnalka. – Jobb, mint így szenvedni közéjük. És a lelkiismereted is tisztább marad.
– Kösz a tanácsot. Te meg hajítsd a pénzedet a szökőkútba, hátha szerencsét hoz. Ne felejtsd el, hogy neked lehet, sosem volt választásod. Vagy esetleg nem volt, ki közül válassz.
– Én soha nem élhetnék ennyi ideig hazugságban! – állt fel Hajnalka. – Van Péterem. Ő szeret engem. Én szeretem őt. És minden rendben van.
– Persze, persze. Békesség és szerelem – vágott vissza keserűen Erzsébet.
…
Három év telt el. Hajnalka ült egy majdnem üres bárban, szomorúan zokogott. Előtte langyos bor állt a pohárban. A fejében körözött az a régi beszélgetés.
„Soha ne mondd, hogy soha” – ki gondolta volna, hogy ő is ugyanabban a helyzetben találja magát. Most ő szenvedett két férfi között… Ő, aki régen könnyedén osztogatta a tanácsokat.
Vilmossal már több mint egy éve voltak. Minden tökéletesnek tűnt. Megbízható, okos, gondoskodó. Álom, nem férfi. És igen, komoly szándékai voltak.
Aztán hirtelen újra megjelent Gábor. Igen, az a Gábor. A volt. Akivel régen járt. Aki elhagyta, mert féltékenykedett, mindenen belebőgött, mindent félreértett.
Akkor szakítottak, amikor már nem nézett rá szerető szemmel. Hajnalka láthatatlanná vált számára. Minden „rosszul” volt: a szava, a ruhája, a pillantása… Aztán csend. Szakítás. Fájdalom. Hónapok magányban.
És egyszer csak egy hívás. „Szia, hogy vagy? Senkim sincs, akivel beszélhetnék. Találkozzunk…”
Elment. Csak megszokásból. Csak hogy bebizonyosodjon – mindennek vége.
Ott találta Gábort: zavart, megtört, munka nélkül, beteg anyával, egyedül. És beszélt. Folyamatosan. Hajnalka pedig hallgatta. És sajnálta.
Nem mondta el, hogy van máErzsébet azt válaszolta: “Végül semmit sem mondtam a másiknak, csak elsétáltam az életemből, mint egy álom, amelyet elfelejtettem megérteni.”







