— Miért vagy ilyen ingerült? — csodálkozott Gábor, mikor látta Lilit, amint a bőröndjét pakolja. — Mi folyik itt?
Lili lassan végighúzta ujjait a könyvespolcon — azokon, amiket Gábor gúnyosan „női ponyvának” nevezett.
— Emlékszel, megígérted, hogy megtanítasz a borokról?
— Na és?
— Pont semmi — válaszolta röviden, majd az asztalra dobta a lakáskulcsot. — Mint mindig.
— Nem rosszból mondtam! — kapott fel Gábor. — Csak nekem is vannak dolgaim.
— Nekem is, Gábor. Az életem. És belefáradtam, hogy várok rá, mikor veszel részt benne.
Lili mindig is úgy álmodozott a szerelemről, mint a könyvekben. Hogy egyszer csak találkozik vele, és rögtön — á, Ő az! Viharos érzelmek, közös lélegzet, gyöngédség, törődés, és az a közhelyes „kémia”. És ha gond is van, akkor csak külső, nem közöttük.
— Az én kislányom, a szerelem első látásra csak a mesékben létezik — mondta gyengéden az anyja. — A való életben a szerelemhez okok kellenek. És nem is csak egy.
Lili akor csak legyintett: — Okok? Anyu, az nem szerelem, az számítás!
— Csak úgy szeretni csak a cicákat meg a babákat lehet. De még a macskát is meg akarod szoktatni, hogy ne a papucsba pisáljon. És egy férfit? Te is valakit szeretnél magad mellé, aki törődik veled, aki támaszod lehet. A szép szemek jók, de csak a kezdethez. Aztán?
Az anyjának igaza volt. De Lili ezt még nem tudta.
Kereste az ideálisát, miközben figyelmen kívül hagyta azokat, akik mellette voltak. Aztán egy nap a kedvenc kávézójában megjelent egy új bárpultos. Magas, barna szemű, selymes hangú. És mikor az első este egy pohár bort töltött neki, és elkezdett mesélni a mezőnye és vanília finom hangjairól, Lili szíve megremegett.
Beleszeretett. Komolyan. Örökre. Legalábbis ő így érezte.
— Ő különleges — bizonygatta a barátnőjének. — Tehetséges, szenvedélyes, nem olyan, mint a többi.
— Ő csak egy pultos, Lili. Közönséges. És túl öntelt.
De Lili nem hallgatott senkire. Még akkor sem, amikor gorombán viselkedett a szülei előtt. Még akkor sem, amikor az első fizetéséből, hosszú munkanélküliség után, gitárt vett magának a közüzemi számlák helyett. Még akkor sem, amikor ő két munkahelyen is dolgozott, hogy fenntartsák az albérletet, ő meg egész nap online játszott.
Tűrte. Hitt benne. Mert abban az érzésben, amit Gábor iránt érzett, ott volt az izgalom, a vágy, a mese ígérete.
De a mese hamar véget ért. Gábor nem az volt, aki áldozatot hozott volna a kapcsolatért. Azt akarta, hogy szeressék csak úgy. Tápálják, támogassák, inspirálják. Ő meg magának élt. Szépen, szabadon. Kötelezettségek nélkül.
Lili csendben pakolt. Az ablakon esett az eső. A szíve üres volt, és keserű.
Eszébe jutott: egy éve a táskájában ott volt a blokk az első randijukról. Akkor azt ígérte, hogy ez még csak a kezdet. Pedig a vég lett belőle.
— Tévedtem — mondta hangosan, de magának. — Összekevertem a szerelmet a vonzalommal. És most már tudom: csak úgy szeretni csak azt lehet, aki ezt megérdemli.
Amikor Lili hazament a szüleihez, az anyja csak bólintott:
— Végre. Üdv újra itthon, felnőtt lányom. Most már tudod, hogy a szerelem nem lepkék a hasadban. Az érezni, hogy látnak. Hallanak. Becsülnek. És ugyanúgy viszonozzák.
Lili leült a konyhában, öntött magának egy bögre forró teát. Az első alkalommal hosszú idő óta — forrót, erőset, mentegetődzés nélkül. És újra nyugalmat érzett.
Néha ahhoz, hogy igazán szerethess valakit, előbb fel kell ismerned, kit érdemes biztosan nem szeretni.
