SZERELEM FŰSZEREZVE ÜRÖMÍZŰL
A szerelmük nem rózsaillattal és mézzel volt tele, hanem a poros, földes utak szagával és az összezúzott üröm kesernyés aromájával. Falun úgy tartották: ha egymásra találtak, összedől a világ, ha szétváltak, leég az erdő.
Réka javasasszony volt, harmadik nemzedék óta. Ismerte minden fű suttogását és tudta gyógyítani azokat a sérüléseket, melyek makacsul nem akartak behegedni. Meleg és puha volt a tenyere, mindig kakukkfű illatát hordozta.
Máté idegenként érkezett. Sámán, akinek ereje nem a föld halk suttogásából, hanem az elemeknek parancsoló, éles szavakból született. Mágikus tudása metsző és hideg volt, akár a jeges kút vize.
Egy ködös estén találkoztak, amikor mindketten ugyanazt keresték: a boszorkánygyökeret, ami évtizedenként egyszer virágzik.
Ne érj hozzá Réka hangja hasított végig a csendben. Ez nem a kapzsi kezeidnek való, sötét varázsló. A föld gyógyításra adta ezt, nem az ártó praktikáidra.
A gyógyítás csak halogatás, javasasszony felelt Máté, szemét el sem fordítva tőle. Én látni akarom a dolgok lényegét.
Ellenségek nem lettek, de barátok sem lehettek. Valami vonzotta őket egymáshoz, ami a józan észnek is ellenállt. Ez a szerelem-ellenállás, két egymásnak feszülő akarat, örök harc alkotás és uralom között.
Réka hozott neki vadmézet és nyugtató főzetet, amikor Máté varázslata annyira perzselte magát, hogy már-már belülről égette. Máté ritka féldrágaköveket hagyott Réka ajtajában, bennük csillagok fénye szikrázott, hogy a hosszú téli éjszakák ne legyenek sötétek számára.
Az üröm kesernyéje mindig ott bujkált. Réka látta, hogy Máté az ürességből merít erőt, s ez félelemmel töltötte el. Máté haragudott Réka szelídségére, úgy vélte, pazarolja a képességeit hálátlan emberekre.
Amikor egyszer járvány tört ki a faluban, nem tett különbséget jó és rossz között. Réka minden erejét a láz elleni harcba vetette, saját vénásába szívva a betegség mérgét. Máté életében először attól rettegett, hogy Réka elveszik.
Hogy megmentse őt, olyat tett, amit leginkább megvetett: odaadta erejét a földnek, hogy életet adjon az elgyengült javasasszonynak.
Amikor Réka magához tért, Máté az ablaknál áll. A hajában először jelent meg az ősz színe, és a markában többé nem szikrázott a láng.
Miért? suttogta Réka.
Üröm keserű, Réka válaszolta Máté, hátat fordítva neki. De minden édesség csak por nélküle. Téged választottalak, nem az örökkévalóságot.
Ketten maradtak az erdő szélén. Réka tovább gyógyított, Máté elkezdte hallani a füvek suttogását, amit addig csak parancsolni tudott. Szívükben a szerelem továbbra is vad, szúrós és markáns, akár az üröm illata alkonyatkor. Egyikük sem adná a világ legédesebb mézéért sem ezt a keserűséget.
Beköltöztek egy régi, vályogfalú házba Nagyréten oda, ahová se favágók, se falusi asszonyok nem merészkedtek. Máté, a varázsló, elvesztette a villámokat, de felfedezte magában a fémérzést. Kovács lett belőle nem hétköznapi. Késeket kovácsolt, amik sosem kopnak el, patkókat készített, amik szerencsét hoztak. Ütéseiben a régi düh visszhangzott, most már alkotásra fordítva.
Réka kis kertet nevelt, ahol mérgező sisakvirág mellett gyógyító zsálya nőtt. Többé nem félt Máté sötétségétől, tudta már: a legtermékenyebb talaj mindig fekete.
Szerelem nem vált cukrossá. Két erős ember úgy simult össze, mint két gránit malomkő.
Néha Máté még szokásból parancsolni próbált. Amikor a szárazság veszélyeztette a kertet, órákig ült a küszöbön, fehéredő ujjakkal szorítva az ökölét, próbálva akár egy csepp esőt kicsikarni a semmiből.
Ne erőszakoskodj szólt Réka halkan, vállára téve a kezét. A föld nem szolga. Kérj tőle, ne parancsolj.
Kérni nem tudok mordult Máté.
Estére együtt hordták a vizet a távoli forrásból ebben több varázs volt, mint bármely igében.
Házuknál gyakran megjelentek árnyak. Volt, hogy Máté egykori tanítványai, visszavágyva a varázslók közé; volt, hogy beteg emberek, akiket Réka egyedül nem tudott megmenteni.
Egy alkalommal ellenség érkezett: egy öreg varázsló, fekete palástban. Nem ölni jött, hanem elvenni azt, amit Máté tartozott a mágiának. Réka hangját követelte, hogy visszaadhassa Máté erejét.
Máté ránézett kovács kezére, aztán Rékára, aki éppen ürömfőzetet kavart. Nem kérte, hogy védje meg csak nézett rá, végtelen bizalommal.
Az ilyen erő, amit a szeretett ember csöndjével vesznek meg, nem erő, hanem szolgaság mondta Máté.
Nem mágiázott. Csak felkapta a nehéz kovács kalapácsát, és kilépett a házból. Azt beszélik, aznap este az erdő nem varázslói átkoktól, hanem egy ember kiállásának dühétől remegett aki védte az otthonát. Az árnyék visszahúzódott.
Szép öregkoruk lett. Réka haja fehér lett, akár az eperfa virága, Máté szakálla, mint a hamu, szürke.
Úgy tartják, mikor eljött az idejük, nem haltak meg külön. Együtt indultak az üröm virágzásakor az erdő mélyébe. Ma két fa áll ott: egy hatalmas tölgy, gyökere mélyen a vasércre tör, és egy hajlékony fűz, törzsét körbefonja.
Ha az arra járó letép egy fűzlevelet, megérzi ajkán az üröm keserű ízét annak a valódi, nem mesés szerelemnek az ízét, ami minden mágiánál erősebb…






