Lili kilépett a boltbólár, átfogta a nehéz bevásárlószatyrot, és hazafelé indult. Nem sokat vásárolt, mégis a táskától majd lehullott a keze. A ház előtt megállt. “Nincs világít az ablakban. Juli megint elszökött. – Lili a fejét rázta. – Majd ha hazaér… Amióta ezzel… Bélával jár, mióta rosszul tanul, órákról hiányzik. A tanárok panaszkodnak. Közel az érettségi, a főiskolára jelentkezés. Majd ha hazaér, megmutatom én neki…” – dühöngött magában, nehezen kapaszkodva fel a lépcsőn.
Otthon letette a szatyrot a konyhaasztal melletti székre. Körbenézett a főzőlapnál. “Persze. Megkértem, hogy hámozzon krumplit vagy főzzön tésztát. Elszökött… Mi legyen vele? Ó, te…”
Dühösen levetette a kabátját, a hallba vitte, majd visszatért a konyhába. Zörgette a hűtő ajtaját, csörömpölt az edényekkel – Lili haragjában vacsorát készített, miközben azt ígérte magának, hogy most komolyan leül a lányával beszélni, amint hazaér.
De Juli nem sietett haza. Már fél tizenegy volt, és sehol sem volt. Lili ide-oda járkált a lakásban, és ismételgette, mint egy mantrát:
– Csak jöjjön haza… Csak jöjjön, akkor majd megmutatom, mire képes… Olyan vagyok, mint a szélmalomharcos, mindent megadok neki, hogy ne maradjon le semmiről, erre még egy tésztát sem tud főzni… Olyan fáradt vagyok, mindent egyedül csinálok… Azt hiszi, nekem nem volt külön életem? Majdnem ugyanígy voltam, amikor egyedül maradtam a gyerekkel. Hálátlan… Az én sorsomat akarja megismételni? Hadd próbálja, megtudja, mi az, ha kemény a dió…
Az indulat és a harag a csúcspontján volt. Lili úgy érezte, ha nem tör valamit, majd szétrobban.
Amikor a zárban megcsikordult a kulcs, annyira megörült, hogy a lánya hazatért, hogy mindent elnézett volna neki. De amikor meglátta a lány vörös arckifejezését, a boldogságtól csillogó szemeket, a düh újra elöntötte.
– Hol voltál? Tudod, mennyi az idő? És a házi feladat? Az érettségi az orra előtt van, erre te isten tudja hol lézel – kiabált, elfelejtve, hogy a szomszédok hallhatják.
– Megcsináltam a házit… – kezdte védekezni Juli.
– Fogd be! Ne szólj vissza az anyádnak! Teljesen elvesztetted a fejed? Neveltem, azt hittem, tanulsz, jó munkád lesz, akkor jól élhetünk. Te meg az én hibámat követed el.
– Senki hibáját nem követem el. Ne kiabálj… – vágott vissza Juli.
A szeme elhomályosult, és ideges pir jelent meg az arcán.
– Ó, te… – Lili alig tudta visszafogni magát, hogy ne mondjon valami durvát, de még időben megállt.
Tehetetlenül körbenézett, mintha keresné a “megtorlás eszközét”. Juli észrevette a pillanatot, és megpróbált elillanni a szobájába, de nem sikerült. Lili végül megragadott egy összecsukható esernyőt a fiókból, és a lánya felé lendítette.
– Anya! – kiáltott Juli, behúzva a fejét a vállába, és a kezével védekezve.
A kiáltástól, a lánya pózától Lili keze hirtelen lelankadt, mintha csak egy fonál lenne. Az esernyő csattanva leesett a padlóra. Lili összegörnyedt, mintha a harag, ami eddig feszülten tartotta, eltűnt volna, és kiürült, mint egy gumilabda.
– Nem találom a helyemet, nem tudom, hova fussak, hol keresselek, te meg… Mi van a kezeden? Honnan van? – kérdezte gyönge hangon, egyszerre olyan elfáradva, hogy alig volt ereje beszélni.
Nehezen leült a hallban lévő zsámolyra.
Juli lassan lehúzta a kezét a fejéről, és megvizsgálta az egyszerű aranygyűrűt, amin egy kis fehér kő csillogott.
– Béla adta. – Juli félénken nézett az anyjára, mintha a vihar elült volna.
– Még diák vagy. Nem tudja? – kérdezte Lili, eltűnődve a gyűrűt nézegetve.
– Tudja. Na és? Két hónap múlva leérettségizek, és akkor…
– Felnőtt leszel? Hagyjuk már. Amíg velem élsz, legyél szíves tiszteletben tartani a szabályaimat, legalább segíts a házimunkában. Ne várjAztán arra ébredt, hogy a múlt könnyeitől könnyebb szívvel néz előre, mert a jelen boldogsága erősebb volt minden fájdalomnál.
