Béla és én régóta ismerjük egymást, de az igazi barátság csak pár éve szövődött. Akkoriban mindketten átéltünk egy-egy kegyetlen válást – mindkettőnk második. Nem ittunk, nem, épp ellenkezőleg: sport, biciklizés, reggeli futások. A férfiakat nem a pia köti össze – a szabadság. És a félelem, hogy újra elveszítik.
Bélát úgy zúzta szét a válás, mintha nem a bíróság, hanem egy buldózer hajtott volna rajta keresztül. A volt felesége csatát vívott minden ingóságért, minden érzelmi támadásért, még a kanálak is megvoltak a maguk harca. Nálam lazábban ment, de taps sem volt. Körülbelül egyszer szabadultunk fel, mintha levetettük volna a vállunkról a betonzsákokat.
Emlékszem arra az estére, mikor Bélával a Városliget ösvényein tekertünk, és hirtelen elengedte a kormányt, szétnyitotta a karját és ordította:
— Sza-ba-dsááág!
A kutyák ugattak, a néni keresztet vetettek, mi meg úgy nevettünk, mint ketten, akik kiszöktek a pszichiátriáról. De ez volt a boldogság. Tiszta, hangos, őszinte.
Egy évig úgy éltünk, mint aki kiszabadult: kötelezettségek nélkül, nyafogás nélkül, háztartási harcok nélkül. Lefogytunk, fiatalodtunk, napkeltekor keltünk. Kiderült, hogy a házasság nemcsak a lelket öregíti – a testet is meghízlalja. A szabadság viszont gyógyít.
Egyszer este bemértem Bélához – vett egy új bringát, mutatni akarta. Piszkáltuk az előszobában, a lánc olajos volt, elmentem mosakodni. És ott volt. Egy picike rózsaszínű tubus a polcon. Női krém.
— Béla! – kiáltottam gyanakodva. – Mi ez itt nektek, vudubaj?
— Ja, az? Zsófié – felelte nyugodtan.
— Mégis ki az a Zsófi?
— Nem meséltem? Hát, megismertem egy lányt… Zsófia, ügyvéd, sokat dolgozik. Néha itt alszik. Hát, itt hagyta a cuccát, hogy ne kelljen cipelgetni.
Összeszorítottam a szám:
— Kezdődik…
— Mi kezdődik?
— A megszállás. Ez az első tünet. Mint az „Alien”-ben: először egy csepp, aztán nyál, aztán egy szörnyeteg, ami kitépi a mellkasod.
Béla nevetett. Én nem. Mert tudtam: a nők nem rohamoznak, hanem beburkolnak. Nem kell üvölteniük vagy törniük – simán beszivárognak az ember életébe, mint a füst az ajtó alatt. Először a tubus. Aztán a kefe. Aztán a papucs. Aztán ő.
Egy hét múlva meghívott, hogy ismerkedjek meg vele. Zsófi – gyönyörű, nyugodt, elegáns fülbevalókkal és drága kasmírpulóverben. Tésztát és ananászos pizzát készített nekünk. Mikor kezet mosok, már két kefét és még egy flakont látok a fürdőszobában. Csak röhögtem egyet: „Terjed a vírus.”
Aztán jött az este, amikor Béla nem jött el velem tekerni.
— Ma nem megy – mondta.
Egyedül indultam el, dühösen, eltökélten, hogy kihúzom ebből a csapdából.
Köntösben nyitott ajtót. Köntösben! Annak a férfinak, aki még egy hónapja is rövidnadrágban és mezítláb papucsban járt!
— Laci, legalább hívhattál volna…
A hálóból hallatszott:
— Béla, ki az?
— Laci. A szivattyút kérdezte…
Elmentem mosakodni. És megértettem: a fürdőszoba már nem az övé. A borotvakrém és a fogkrém a sarokba húzódott. Körülöttük pedig a rózsaszín világ uralkodott. Meg a fülbevaló a polcon. A győzelem teljes volt.
Aztán mentem, segítettem bútort szerelni. Csavarok, polcok, szekrény. Zsófi parancsot osztogatott:
— Ez a teraszra. Ezt ki. És ezt is vigyétek.
Béla próbált ellenkezni. Hiába. Aztán egy pillanatban Zsófi hozzám fordult:
— Neked nem kell egy kerékpár? Nálunk csak a helyet foglalja.
Így megy ez. A szabadság nem kiáltással száll le. Halkan pusztul el – egy ruha suhogása és egy testápoló illata alatt. A nő jön – és centiről centit visszahódít: a polcot, a kampót, a párkányt, a szekrényt. Aztán a lelket.
Eltelt egy év. Bélával ritkán írtunk. A kerékpár porosodott. Egyre kevésbé válaszolt. Egyedül tekertem. Szomorúan. De szabadon.
Aztán hozzám is eljött Ő. És egy hónap múlva – egy bátortalan kérdés:
— Itt hagyhatom a krémet?
Nem mondtam, hogy nem. Mosolyogtam. Mint egy hülye. Mert már beleszerettem.
Na most ennyi. A tubus már ott van. Az ellenség inváziója ugyanaz.
Vesztettem. Mindent.
Isten veled, szabadság…







