Sosem gondoltam volna, hogy az, aki a legjobban meg fog bántani, éppen a legjobb barátnőm lesz. Több mint tíz éve ismertük egymást: aludt nálam, sírt velem, ismerte a félelmeimet, kudarcaimat, terveimet. Feltétel nélkül bíztam benne. Amikor megismerkedtem ezzel a férfival, már az első napon elmeséltem neki. Eleinte úgy tett, mintha örülne, de mindig volt valami furcsa a reakcióiban. Nem azt mondta, hogy „örülök neked”, hanem hogy „vigyázz”. Nem azt mondta, hogy „helyes pasi”, hanem hogy „ne éld bele magad”. Minden megjegyzése figyelmeztetés volt, álcázott aggodalommal. Néhány hét után elkezdte hasonlítgatni őt a volt barátaimhoz. Szerinte mindig ugyanolyan férfit választok. Ha gyakran írt, szerinte ez már gyanúsan intenzív volt. Ha pár órán át nem jelentkezett, biztos mással volt. Nem volt középút. Volt egy pillanat, ami mindent megváltoztatott. Egyik este hármasban ültünk be valahová. Én kimentem mosdóba, és mire visszaértem, nagyon közel beszéltek egymáshoz. Nem történt semmi nyilvánvaló, de valami furcsa volt ebben. Ugyanezen az estén azt írta, hogy a fiú „túl kedves” vele, ami szerinte gyanús. Nem értettem semmit, de nyugtalanná váltam. Ettől kezdve minden lefelé indult. Ha vele terveztem programot, a barátnőm megsértődött. Azt mondta, már nincs időm rá, megváltoztam. Szerinte egy nő nem vesztheti el a barátnőjét egy pasi miatt. De amikor vele akartam találkozni, folyton visszautasított. A legdurvább akkor volt, amikor „ismeretlenek kommentjeit” mutatta, akik szerint volt dolguk ezzel a fiúval. Nem volt bizonyíték, csak kiragadott posztok, belemagyarázott mondatok, a szokásos „úgy hallottam, hogy…”. Kérdeztem, miért titkolta eddig. Azt felelte, csak nem akart bántani, de már nem tudja tovább magában tartani. Azon a héten elkezdtem veszekedni a sráccal olyan dolgokon, amik korábban nem zavartak. Bizalmatlankodni kezdtem. Először néztem bele a telefonjába. Magyarázatokat vártam, amiket nem tudott megadni. Elfáradt. Azt mondta, érzi, hogy nem bízom benne, és nem érti, honnan ez a sok kétely. Rövid idő múlva szakítottunk, értelmetlen veszekedések közepette. A legrosszabb ezután jött. Egy hónap múlva megtudtam: a „legjobb barátnőm” találkozgat vele. Eleinte azt mondta, csak tisztázni akarnak dolgokat. Aztán, hogy csak egy kávé volt. Végül bevallotta, hogy többször is találkoznak. Amikor szembesítettem vele, nem kért bocsánatot. Azt mondta, nem tett semmi rosszat, magamnak köszönhetem. A fiú mondott valamit, ami a mai napig visszhangzik bennem: „Én csak azt tettem, amit te nem tudtál megőrizni.” Akkor minden leesett. Ez nem törődés volt, nem óvatosság – hanem versengés. Nem bírta nézni, hogy boldog vagyok, fejlődök, van valami, ami neki nincs. Nem akart lemaradni. Ma már nincs mellettem sem a férfi, sem a barátnő. De végre tisztán látok. Két fontos kapcsolatot veszítettem el, de valami sokkal értékesebbet nyertem: a bizonyosságot, hogy nem mindenki, aki veled ül és meghallgat, akar jót neked. Vannak, akik csak a megfelelő pillanatra várnak, hogy visszahúzzanak.

Sosem gondoltam volna, hogy az a személy, aki a legjobban megsebez, az éppen a legjobb barátnőm lesz. Több mint tíz éve ismertük egymást. Aludt nálam, velem sírt, tudott a legnagyobb félelmeimről, bukásaimról és titkos terveimről. Én természetesen vakon megbíztam benne.

Mikor megismertem azt a pasit, azonnal elújságoltam neki első nap. Eleinte úgy tett, mintha örülne, de mindig volt valami furcsa az arckifejezésében. Nem azt mondta, örülök neked, hanem azt, hogy vigyázz. Nem azt, hogy jól néz ki, hanem inkább, hogy azért ne ugorj fejest. Minden egyes kommentje valójában figyelmeztetés volt, csak éppen gondoskodásnak álcázva.

Néhány hét után már jöttek is az összehasonlítások. Szerinte ő sem más, mint a régi pasijaim, én mindig ugyanabba a típusba futok bele. Ha sűrűn írt nekem, azt mondta, hogy ez már beteges. Ha néhány órára eltűnt, biztos azt mondta, hogy mással van. Egyik végletből a másikba.

Egyszer volt egy emlékezetes jelenet, ami mindent megfordított. Egy este hárman ültünk be egy kocsmába. Elmentem a mosdóba, és visszafelé azt láttam, hogy nagyon közel hajolva beszélgetnek egymással. Semmi konkrét, csak éppen annyi, hogy baljós érzéseim támadtak. Aznap este aztán rám írt, hogy a srác túl kedves volt vele, és szerinte ez gyanús. Fogalmam sem volt, mire gondol, de kezdtem ideges lenni.

Onnantól lejtmenet. Valahányszor a sráccal terveztem programot, ő megsértődött. Folyton azt hangoztatta, hogy már nincs rám időm, teljesen megváltoztam. Meg hogy egy nőnek sosem szabad azért megszakítani a barátságot egy férfi miatt. Aztán amikor én próbáltam vele találkozni, mindig talált valami kifogást, miért ne.

A csúcs az volt, amikor odacsapott néhány kommentet elém, állítólag olyan emberektől, akik már jártak a sráccal. Se egyértelmű bizonyíték, se konkrét üzenet csak pletykák, kiszedett Facebook-posztok és nagyon enigmatikus azt hallottam, hogy típusú mondatok. Amikor megkérdeztem, miért csak most mutatja, azt mondta, nem akart megbántani, de már nem tud hallgatni.

A héten, miután mindezt eljátszotta, elkezdtem vádolni a barátomat dolgokkal, amik korábban eszembe se jutottak. Mindent megkérdőjeleztem. Először az életemben belenéztem a telefonjába. Válaszokat akartam tőle, amiket ő nem tudott adni. Elfáradt ebben. Végül azt mondta, hogy érzi, már nem bízom benne, és nem érti, honnan jön ez az egész bizalmatlanság. Kis idő múlva szakítottunk vitákkal, amiknek látszólag már se eleje, se vége nem volt.

Na, de a főműsor csak utána következett. Egy hónappal később rájöttem, hogy legjobb barátnőm már összejár vele. Eleinte azt mondta, hogy csak tisztázni akartak dolgokat. Utána már csak kávézni mentek. Végül bevallotta: rendszeresen találkoznak. Amikor szembesítettem vele, nem kért bocsánatot. Csak közölte, hogy ő semmi rosszat nem tett, magamnak köszönhetem az egészet.

A fiú akkor mondott valamit, ami azóta is visszhangzik a fejemben:

Csak megtettem, amit te nem tudtál megtartani.

Akkor esett le mindent. Ez nem gondoskodás volt. Nem óvatosság. Ez versengés volt. Nem tudta elviselni, ha boldog vagyok, ha fejlődöm, ha olyat kapok, ami neki nincs. Nem akart lemaradni.

Most nincs se pasim, se barátnőm. De legalább tisztán látok. Igen, két kapcsolatot elvesztettem. Viszont nyertem valami fontosabbat: biztos vagyok benne, hogy nem mindenki, aki melléd ül és meghallgat, akarja azt, hogy jól legyél. Vannak, akik csak arra várnak, mikor lökhetnek le a lépcsőről. Hát, köszönöm szépen, majd legközelebb inkább egyedül iszom a fröccsömet a Gellért-hegyen.