Amikor Erzsébet leadta a vérvételt, szíve összeszorult a sajnálattól. Mélyén egy kis lény élt – talán egy kislány, szőke hajjal, csintalan mosollyal. De a félelem és a kétségbeesés elnyomták ezeket a gondolatokat. Beszállt egy zsúfolt buszra, hogy eljusson a rendelőbe. A megállóban, mikor kiszállt, majdnem elbukott a tömegben. Hirtelen valami lecsúszott a válláról. Megdöbbenve látta: a táskája pántja el volt vágva. Tolvajok elloptak mindent – a pénzt, az iratait, a vizsgálati eredményeket.
A könnyek fojtogatták, de semmit sem tehetett. Erzsébet hazatért. Néhány vizsgálatot újra el kellett végezni, másokat pedig helyre kellett hozatni. Másodszor, amikor kiszállt a buszból, megbotlott és komolyan megsérült a lába. A fájdalom átjárta a testét, a lelkében pedig babonás félelem kelt életre: „Ha harmadszorra is elmegyek, talán már nem érem el.” És akkor eldöntötte: a gyermek megtartja. A félelem elillant, és a szíve kissé megkönnyebbült.
A terhesség nyugodtan zajlott. Az ultrahang megerősítette – lány. Erzsébet már elképzelte, hogyan fogja hívni – Dorinának. De a második vizsgálaton az orvosok megdöbbentették: a magzatnál Down-szindrómát gyanítottak.
– El kell végeznünk egy amniocentézist, a magzatvizet kell megvizsgálnunk – mondta az orvos, miközben kiírta a beutalót. – De figyelmeztetem: kockázatos a beavatkozás, vetélést vagy fertőzést okozhat.
Erzsébet nehéz szívvel beleegyezett.
A vizsgálat napján Andrással együtt érkezett a rendelőbe. A férfi a folyosón maradt, idegesen babrálva a kulcsaival. Erzsébet reszkető lábbal lépett be a szobába. Az orvos felkapcsolta a készüléket, hogy meghallgassa a magzat szívverését. Olyan gyorsan vert, mintha mindjárt szétpattanna.
– Várjunk – döntött az orvos. – Magnéziumot adunk, hogy megnyugodjon.
Erzsébetet a folyosóra küldték. Ült, összeszorított kézzel, míg András próbált bátorítani. Fél óra múlva újra behívták. A szívverés normalizálódott, de a baba ekkor hátat fordított – így nem tudták elvégezni a vizsgálatot.
– Várjunk még – sóhajtott az orvos. – Talán megfordul.
Harmadszorra minden tökéletes volt: a magzat megfordult, a szívverése kiegyensúlyozott volt. Erzsébet hasát jódos oldattal fertőtlenítették. Az izzadság pergett róla, a szoba ablakát tárva-nyitva hagyták, hogy egy kis friss levegő jusson be. A nővér felemelte a műszerek tálcáját, amikor hirtelen egy galamb berepült a helyiségbe. A madár, a rémülettől megvadulva, ide-oda csapongott, a falakba ütközött, az embereknek repült. A nővér felkiáltott, a tálca kiesett a kezéből, a műszerek zajjal szétszóródtak a padlón.
Erzsébetet ismét a folyosóra küldték. András, hallva a zajt, felugrott:
– Mi történt?
– Egy galamb berepült, mindent feldúlt – válaszolta ő, miközben belül minden elfas– azt a galambot úgy érezte, mintha valami országos babona lett volna, és végül a kis Dorina egészségesen megszületett, és most, ahogy a napfényben nevet, Erzsébet tudja, hogy az élet mindig a helyes útra térít vissza.
