Eszembe sem jut, hogy elfelejtselek
Bodnár Júlia hazasétált kigombolt bundája alatt, kopott aktatáskáját szorongatva, benne a diákok füzetcsomójával. Az estét javítással tölti majd.
Nemrég duzzadtak a rügyek a fák ágain, máris kipöttyentek a friss levelek. A természet ébredt a meleg napfénytől. Már csak egy kis idő, és minden kivirágzik.
Az utcán köszöntek neki tisztelettel. Ő visszaköszönt, visszafogott mosollyal. Majdnem mindenkinek tanította magyar nyelvet és irodalmat az iskolában, most már az ő gyerekeiket oktatja.
Lányosan karcsú volt, alacsony, hátulról fiatal lánynak is nézhették volna. Arca sem volt csúnya. De kivel házasodjon meg itt? Így élt egyedül egy kis faépületben, egy keskeny utcácskában. Szolgálati lakásként kapta, amikor huszonöt évvel ezelőtt érkezett a nagyvárosból.
A kisváros is olyan volt, inkább egy nagyközséghez hasonlított. A fiatal szakembereknek most már téglaházakban adnak lakást. De nemigen jönnek ide, inkább Budapestre vagy Pécsre vágynak.
Bodnár Júlia mégis megszokta a házát, nem tudott volna elbúcsúzni tőle. Szabadidejében szeretett a kertben túrni. Amikor ideköltözött, semmit sem tudott csinálni, de megtanult tüzet rakni, kapálni, savanyított káposztát készíteni, lekvárba tenni a gyümölcsöt. Az élet megtanít mindenre.
Az élet…
Akkor is tavasz volt. Egy kollégiumi ablak alatt két fiú ült és írt valamit. Nem is figyelt volna rájuk, ha nem veszekednek valamelyik szó helyesírásán. Mindketten tévedtek. Elege lett a civakodásból, kinézett az ablakon, és elmondta, hogyan kell helyesen írni.
Az egyik fiú gyorsan megkérte, hogy nézze át az egész jelentésüket. Júlia kiment hozzájuk, kijavította a hibákat.
— Köszönjük. Szerencsénk van, hogy önnel találkoztunk. Hogy hívják?
— Júlia.
— Én Sándor vagyok. Tanárnő lesz? Mi pedig itt dolgozunk a közelben.
— Tanár vagy pedagógus a helyes elnevezés — javította ki Júlia.
Sándor tetszett neki. Olyan volt, mint egy medve. Mellette biztonságban érezte magát. Amikor megkérte a kezét, gondolkodás nélkül igent mondott.
Az anyjának viszont nem tetszett Júlia.
— Mit kezdesz vele? Könyveket fogsz olvasni? Főzni sem tud, én mondom. Megfogsz vele fáradni. Inkább választanál valaki egyszerűbbet — morogta az anyja, miután Júlia elment.
Az asszony nem tévedett túlságosan. Júlia csak tésztát tudott főzni és rántottát sütni. Még ezt is elrontotta. Rárakta a tésztát a tűzhelyre, de közben leült olvasni. Annyira belemélyedt, hogy csak akkor jött rá, ha már égett a szag.
Az anyja ráébredt, hogy egy ilyen háziasszony mellett a fia éhen hal, az edények pedig tönkremennek, ezért magához vonta a főzések irányítását. Júlia próbált tanulni tőle, Sándor pedig igyekezett hozzá illeni, jól öltözött, kivette a szájából a durva szavakat. Jó volt az életük.
Egy év múlva megszületett a fiuk, nyugodt és komoly apjára emlékeztető. Korán volt, de aztán, amikor Júlia dolgozni kezdett, nehezebb lett volna. Hogyan hagyja ott az osztályait a tanév közepén? Így legalább letudta.
Az anyósa egyre többször sulykolta a fiába, Júlia jelenlétében is, hogy egy ügyefogyottal házasodott. Júlia csendben tűrte. Csak éjszaka panaszkodott a férjének, hogy nem szereti az anyja.
— A lényeg, hogy én szeretlek — mondta Sándor, és megcsókolta a feleségét.
Júlia vágyott vissza a munkába. Amikor kicsit felnőtt a kisfiú, bölcsődebe akarta adni.
— Még mi! Tönkreteszed a gyereket. Én vigyázok rá — jelentette ki az anyós, és otthagyta a munkáját.
Júlia hálás volt neki. Esténként késő éjjelig javított füzeteket, órára készült. Az anyósa sóhajtozott és hangosan nyilvánította elégedetlenségét.
Lehet, hogy az anya befolyásolta a fiát, vagy Sándornak elege lett a megfelelési kényszerből, de egyre többet volt távol otthonról. Az öltözködése ismét hanyaggá vált, a beszédében pedig durva szavak csúszA ház előtt állva, még egyszer végigsimította a kapu teljesen elkopott deszkáit, és bár hideg volt már a fa, valahol mélyen még mindig azt hitte, hogy érezni fogja Sándor meleg kezeinek nyomát – de csak a téli szél csapódott az arcába, mintha maga az élet is azt súgta volna: elmúlt, vége, engedd el.
