Zsófia sietett hazafelé. Már este tíz óra múlt, csak haza akart érni, vacsorázni és lefeküdni. Nagyon fáradt volt ma. A férje otthon volt, a vacsora készen állt, a fiukat már megetették.
Zsófia egy kis fodrászatban dolgozott, ma ő volt az ügyeletes. Mindent elrendezett a munka után, bekapcsolta a riasztót, bezárta az ajtót, így későre járt.
Az út hazafelé egy kis parkon vezetett át. Általában csendes és nyugodt volt ott. Nappal a padokon idősek üldögéltek, este pedig senki sem volt, a lámpák is égtek, nem volt ijesztő.
De ma egyik pad nem üresen állt. Összebújva egy kb. 9-10 éves fiú és egy ötéves kislány ült ott. Zsófia lassított, odament hozzájuk.
“Miért ültök itt? Már késő van! Menjetek haza!”
A fiú figyelmesen nézett rá, megsimogatta a kislány haját és szorosabban magához ölelte.
“Nincsen hova mennünk. A mostohaapánk kidobott minket.”
“És anyukátok hol van?”
“Velünk. Részeg.”
Zsófia nem habozott sokáig.
“Álljatok fel, jöjjetek velem. Holnap megoldjuk.”
A gyerekek bizonytalanul felálltak. Zsófia megfogta a kislány kezét, a fiúnak is nyújtott egyet. Így vitte őket haza. Mindent elmagyarázott a férjének és a tizenkét éves fiuknak. Tudták, milyen jószívű, így nem szóltak sokat, megmutatták a gyerekeknek, hol lehet megmosdani, majd leültették őket az asztalhoz. Az éhes gyerekek félénken, de nagy étvággyal megették mindet, amit adtak.
Ezután Zsófia átment a szomszédjához, akinek a lánya első osztályba járt, és kért a kislánynak ruadarabokat. Bőven adtak ruhát, hiszen minden családban marad felesleg, ha a gyerekek kinőnek a holmijukból.
Zsófia megfürdette Borbálát – így hívták a kislányt –, felöltöztette tisztába, a fiú, Tamás, magát megmosta, és ő is tiszta ruhát kapott, amit a fiuk már nem hordott.
A nappaliban fektette le őket a kanapén, mert a kislány egy pillanatra sem akart elválni a bátyjától, aki folyton átölelte és magához szorította. A fáradt, jól lakott gyerekek hamar elaludtak a tiszta ágyon. Zsófia elküldte a fiát aludni, ő pedig a férjével még sokáig suttogva tanácskozott, mit tegyenek.
Reggel korán kelt. Elkísérte a férjét a munkahelyére. Ő másodosztályban kezdett.
A gyerekek felébredtek. Megreggeliztette őket, majd hazakísérte őket. A kimosott és megszáradt ruháikat zacskóba tette, hogy magukkal vigyék.
A gyerekek odavezették egy közeli házhoz. A harmadik emeleti lakás nyitva állt. Beléptek, és a küszöbnél megálltak. Zsófia mellettük állt. Szembe akart nézni az anyjukkal, megkérdezni, mit érezhetett egész éjszaka, amíg a gyerekei nem voltak otthon.
A szobából egy még fiatalnak tűnő, de leamortizálódott külsejű nő lépett ki, nagy horpadással a szemén. Közömbösen nézett a gyerekekre, és ennyit mondott:
“Ah… Visszajöttetek… És ez ki?”
“Ez Zsófia néni. Náluk aludtunk.”
“Ah… Jó.”
Aztán visszament a szobába. Zsófia sokkban volt. Ez az anyjuk???
De hirtelen az anyjuk visszajött, és így szólt Zsófiához:
“Gyere be a konyhába.”
Zsófia belépett. Furcsamód nagyon szegényes, de tiszta volt a lakás. Semmi nem hevert szétszórva, a mosogatógép megvolt, a padló is tiszta volt. Az anyuka köntöse is tiszta volt, bár kopott, és hiányoztak róla a gombok.
“Ülj le.”
Zsófia leült. Az asszony a szemével összeverődve mélyen a szemébe nézett:
“Vannak gyerekeid?”
“Igen, egy fiú, tizenkét éves.”
“Figyelj, ha valami történne velem, ne hagyd el a gyerekeimet, vigyázz rájuk. Jó gyerekek.”
“És te? El akarod őket hagyni?”
“Már nem tudok megállni. Próbáltam többször is. Ő meg nem engedi.”
A szobára mutatott, ahonnan horkolás hallatszott.
“Fordulj a rendőrséghez!”
“Fordultam. Letölt tizenöt napot, aztán megver még jobban. Nem is bírom már alkohol nélkül. Mindennap iszom. Ő meg kidobja a gyerekeket. Nem az apjuk.”
“Hol az apjuk?”
“Belefulladt a Dunába, amikor Borbálának egy éve volt. Azóta iszom.”
“Dolgozol?”
“Egy boltban padlót mostam. A múlt héten kirúgtak, mert hiányoztam.”
“És ő?”
“Alkalmi munkákból élünk. Megpróbáljuk kibírni.”
Mélységesen Zsófia szemébe nézett, és még egyszer megkérte:
“Ha… történik valami, ne hagyd őket, kérlek. Látom, jó ember vagy. Ha mást nem, látogasd őket az árvaházban.”
Zsófia felállt, és kiment. A feje nem fogta fel a helyzetet. Megdöbbentették ezek a szavak.
A gyerekek kikísérték. Mindketten átölelték. Zsófia könnyekig elérzékenyült. Gyorsan letörölte a szemét, és azt mondta Tamásnak, hogy tudja, hol keresse őt. Aztán elsietett. Az utcára kijőve szabadjára engedte a könnyeit. Tombolva zúdultak, az emberek utánanézettAz évek múlásával Borbála és Tamás boldogan nőttek fel Zsófia szerető családjában, holott az életük kezdete nehéz volt, végül mindannyian megtalálták a békét és a szeretet otthonát.







