Az idegen utcán
Ma ismét haragudott az ég. Már több éjszaka dörög, zúg, mintha valaki fentről hatalmas köveket görgetne le a földre. Anyukámmal egyszerre ébredtünk. Gyorsan bebugyolált, magához ölelt, és a fürdőszobába vitt.
Amikor ez a rettenetes zaj kezdődik, mi mindig oda bújunk – a legkisebb szobába, a vödrök és törülközők közé. Lefeküdtünk a hideg padlóra. Anyukám suttogva imádkozott. Néztem az ajkát – remegett, de tovább suttogta: egészséges legyek, ő kis fiacskája, békesség legyen… vége legyen a háborúnak.
Nem igazán értem, mi a háború. De egyet tudok – Apu ott van. Ahol a háború zajlik. És azt is tudom, hogy azért lett most ilyen haragos és hangos az ég. Ezt mondták a játszótéri gyerekek. Igaz, rég nem láttam őket – Anyukám nem enged ki az utcára. Ő maga is csak egyszer megy ki naponta – a boltba. Kenyeret vesz.
Ültem, hallgattam az imáját. Kicsit szomorú lettem… és unatkoztam. Eszembe jutott Pötyi – a puha mackóm. Ő mindig segített, amikor féltem.
– Anyu, hozd már el Pötyit, kérlek – kértem.
Rám nézett, szorosan magához ölelt.
– Most rögtön?
– Igen, meg akarom ölelni. Segíteni fog.
Anyukám mindig teljesítette a kéréseimet. Még két fagylaltot is egy nap – ha kértem. Bólintott, mosolygott, és így szólt:
– De ne menj ki innen, jó?
Bólintottam. És vártam.
Talán pár perc telt el. Aztán a föld nyögni kezdett. Valami olyan erősen dübörgött, hogy az egész ház megremegt. A padlón egy csempe gurult, levált a falról. Megijedtem. Nagyon. De Anyukám azt mondta, ne mozduljak, így maradtam. Számolni kezdtem – egyestől százig. Kétszázig akartam, de elfelejtettem, mi jön utána. Anyukám megígérte, hogy ha betöltöm a hetet és iskolába megyek, megtanulom majd. Nagyon várom azt a napot.
Mindent újra kezdtem, de Anyukám nem jött vissza. Szólítgattam. Előre halkan, majd hangosabban. Senki sem válaszolt. Reszketve kimentem a folyosóra.
Porfelhő lebegett a levegőben. A padlón romok hevertek. Semmi sem volt úgy, mint régen. Beléptem a nappaliba, ahol mesét néztünk. Egy egész faltömb a földön. A mennyezet fele is leomlott. Valahol a romok alatt kellett lennie Pötyinek… és talán Anyukámnak is.
Sírni akartam, de eszembe jutott: ha az ég dühös, nem szabad kiabálni.
Arra gondoltam, hogy Anyukám talán megijedt, és kiszaladt az utcára. Biztosan ott vár rám. Meg kell találnom.
Észrevettem, hogy a papucsai a folyosón maradtak. Vagyis mezítláb rohant ki. Felvettem a kabátomat, és kiléptem az utcára.
Kinn sötét volt és félelmetes. A hideg csontig hatolt. Körülnéztem – és nem ismertem meg a környéket. Minden megváltozott. Egy ház romhalmazzá változott. A másiknak hiányzott az egész fala. A bolt, ahol Anyukám kenyeret vett, fekete volt és néma.
– Talán az utca mindig ilyen éjszaka – gondoltam. – Vagy ezt a háború tette…
Ha a háború ennyire gonosz és mindent elpusztít – miért nem bünteti meg senki? Miért félnek tőle a felnőttek és hallgatnak? Miért nem állítják sarokba?
Ha most itt lenne – én erősen megrúgnám. És azt kiabálnám: „Menj vissza, ahonnan jöttél! Gonosz és rossz vagy!” És talán megijedne. Mert én erős vagyok.
A térre mentem, ahol korábban mindig galambok szálltak. Ma egy sem volt. Felnéztem – és láttam: hullik egy csillag. Igazi. Fényes. Nem olyan, mint a többi. Mintha egyenesen felém repült volna.
Tudtam: ha csillag hullik – kívánságot kell kívánni.
Letérdeltem. Úgy, ahogy Anyukám szokott, amikor imádkozik. Becsuktam a szemem.
– Találjon meg Anyukámat. És Pötyit is. És a háború menjen el örökre.
Többet nem kértem semmit.
Az élet tanulsága: A remény néha csak egy csillagban rejlik, de ha kitartó vagy, az imádat és a szeretet erősebb, mint a félelem.







