Boldogasszony hazatért késő este. Az ablakon túl már sötétedett. A küszöbön állt, a kezében egy táska, és váratlan határozottsággal jelentette ki:
– Beadom a válópert. Megtarthatod a lakást, csak fizess ki az én részem. Nekem nem kell. Elmegyek.
Viktor, a férje, meglepetésében a fotelba roskadt.
– Hová is mész? – kérdezte zavartan.
– Ez már nem a dolgod – válaszolta nyugodtan Rózsa, miközben a szekrényből előhúzta a bőröndjét. – Egy barátnőmnél lakom egy darabig a nyaralójában. Majd meglátjuk.
Nem értette, mi történik. De ő már döntött.
Három nappal ezelőtt az orvos, a teszteredményeket nézve, halkan így szólt:
– Az Ön esetében a prognózis kedvezőtlen. Maximum nyolc hónap… Kezelésekkel talán egy év.
Kiment az rendelőből, mintha üres térben lett volna. A város zsongott, a nap sütött. A fejében kattogott: „Nyolc hónap… még a jubileumomat sem ünnepelhetem meg…”
A parkban egy öregember ült le mellé a padra. Csendben élvezte az őszi napot, aztán váratlanul megszólalt:
– Azt szeretném, ha az utolsó napom is meleg lenne. Már nem várok sokat, de egy napsütés… az ajándék. Nem gondolja?
– Talán, ha tudnám, hogy ez az utolsó évem – válaszolta halkan.
– Hát akkor ne halogasson semmit. Nekem annyi „majd” volt, hogy egy egész életet meg lehetne velük tölteni. De nem sikerült.
Rózsa hallgatta, és rádöbbent – egész élete másokról szólt. Egy munka, amit nem szeretett, de a biztonság miatt kitartott mellette. Egy férj, aki már tíz éve idegen volt – hűtlenség, hidegség, közöny. Egy lánya, aki csak a pénzért vagy segítségért hívta. Magának pedig semmi. Se egy szép cipő, se pihenés, még egy kávézóban egyedül is csak álom maradt.
A „majd” miatt spórolt. És most ez a „majd” talán soha nem jön el. Valami benne átkattant. Hazament, és életében először egy határozott „nem”-et mondott – mindenkinek és mindennek.
Másnap szabadságot kért, kivette a megtakarítását, és elutazott. A férje próbált magyarázatot kérni, a lánya könyörgött – ő mindenkinek nyugodtan és keményen azt felelte: „Nem.”
A barátnője nyaralójában csend volt. A fotelba burkolózva gondolkodott: vajon így fog végződni? Ő nem élt. Csak létezett. Másokért. Most viszont – magáért.
Egy hét múlva Rózsa elrepült a tengerpartra. Egy parti kávézóban megismerkedett Istvánnal. Író. Okos, kedves. Könyvekről, emberekről, az élet értelméről beszélgettek. Évek óta először nevetett őszintén, anélkül, hogy azon gondolkodott volna, ki mit szól.
– Miért ne maradnánk itt? – javasolta egyszer István. – Én bárhol írhatok. Te pedig a múzsám leszel. Szeretlek, Rózsa.
Bólintott. Miért ne? Olyan kevés idő maradt. Legyen boldogság – akár csak egy pillanatnyi.
Két hónap telt el. Jól érezte magát. Nevetett, sétált, reggelente kávét főzött, történeteket mesélt a kávézóban üldögélő vendégeknek. A lánya előtt dühöngött, de végül elfogadta. A férje kifizette a részét. Minden csendes lett.
Egy reggel megszólalt a telefon.
– Rózsa Katalin? – hallatszott az orvos izgatott hangja. – Elnézést, hibáztunk… nem az Ön eredményei voltak. Minden rendben van. Csak kimerültség.
Csendben maradt, aztán felnevetett – hangosan, igazán.
– Köszönöm, doktor úr. Épp most ajándékozta meg az életemmel.
Rátekintett az alvó Istvánra, majd kiment, hogy kávét főzzön. Mert nem nyolc hónapja volt hátra – hanem egy egész élete. **Mert néha egy tévedés kell ahhoz, hogy megtanuljuk: soha ne add el magad másoknak.**







