A saját anyám tett ki a lakásból, mert a mostohaapám fontosabb volt neki nálam!
Ötéves koromig az édesapámmal éltem, és ez volt a gyerekkorom legboldogabb időszaka. Amikor meghalt, anyám mintha elveszítette volna az érdeklődését irántam, és elkezdett csak magára figyelni. Nyolcéves koromban belépett az életünkbe a mostohaapám, aki mindent meg akart határozni, amit én vagy anyám teszünk. Az életem onnantól teljesen megváltozott.
A mostohaapám irányította a napi beosztásunkat, ő osztotta ki a házimunkákat is, miközben ő maga alig csinált valamit mindig csak arra hivatkozott, hogy ő fáradt, hiszen dolgozik. Anyám pedig minden utasítását rám hárította, mert rettegett, nehogy veszekedés legyen otthon.
Amikor kamasz lettem, egyre jobban lázadtam, hogy minden nap iskola után nekem kellett főznöm, takarítanom, lemosni a mostohaapám autóját és elvégezni még ezerféle feladatot, míg a szerelmes pár csak tévét nézett a nappaliban. Engem viszont rendre lekezeltek, néha fel is pofoztak, utána pedig órákig hallgathattam, milyen hálátlan vagyok, hiszen ennyi mindent megkapok tőlük.
Lakhatáson és ételen kívül, amit effektíve a munkámért kaptam, alig adtak nekem bármit. Ha szerettem volna edzésre, különórára vagy sportolni menni, kinevettek, hogy előbb tanuljak meg pénzt keresni, aztán költhetem. Ruha is csak nagyritkán jutott ha újat kaptam, heteken át hallgattam róla.
Mikor 18 éves lettem, és leérettségiztem, anyám kijelentette, hogy ideje külön lakást keresnem magamnak. Szerinte ne is próbáljak egyetemre menni, hanem sürgősen dolgozzak, mert náluk többé nem lakhatok.
Egy kisvárosból származom, ahol alig van munka. Ráadásul én magam nem vágytam arra, hogy egész nap dolgozzak; bíztam benne, hátha egyszer anyámék meggondolják magukat, ha látják, hogy képes vagyok tanulni. De egyre sürgetőbbek voltak, így az utolsó három hónapban a tanulás helyett pincérkedtem reggel tíztől délutánig, szinte semmi borravalóért. Alig kerestem annyit, hogy két hónapra ki tudjam fizetni a bérleti díjat, és sokszor nem tudtam, mit fogok enni. Tanulmányi eredményeim gyengék lettek, mert kimaradtam egy csomó óráról, így nem vettek fel állami egyetemre, ösztöndíj pedig szóba sem jött.
Nyáron felmondtam és új, jobban fizető állást kerestem, de a helyzet csak romlott. Anyám és mostohaapám egyre gyakrabban kérdezték, mikor költözök már el, majd egyszerűen kidobtak a lakásból.
Megpróbálkoztam egy vegyiáru-boltban, de pár nap után megmérgeződtem valami kemikáliától. Mire visszamentem volna, már fel is vettek valaki mást helyettem. Teltek a napok többféle munkát is kipróbáltam, de sehol sem tudtam elegendőt keresni ahhoz, hogy önállóan fenntartsam magam.
A születésnapomon, a nyár közepén, meglátogatott a nagynéném. Senkinek nem mondtam el előtte, mi történik velem, de amikor külön megkérdezte, már nem bírtam tovább, sírva fakadtam és elmeséltem mindent neki. Aznap segített összepakolni az apró holmimat, magához vett és hazavitt magához. Ezzel teljesítettem a szülői kívánságot, elköltöztem tőlük mintha egy kő esett volna le a szívemről.
A nagynéném segített jó munkát találni a városban, egy könyvesboltban dolgoztam, így tanulni is tudtam mellette. A következő évben sikerült leérettségiznem, bejutottam saját erőmből az ELTE-re. A nagynéném mindenben mellettem állt, sosem hagyott egyedül, amikor anyámék újra és újra emlékeztettek mennyire rossz és hálátlan gyerek vagyok.
Azóta is sok idő eltelt. Lediplomáztam, lett jó munkahelyem. Mindennap hálás vagyok a nagynénémnek, hogy mellettem állt a legnehezebb időkben, ma pedig én támogatom őt, és elviszem pihenni, ha csak tehetem.
Azt tanultam ebből, hogy a vérségi kapcsolat nem minden a család ott kezdődik, ahol valóban szeretnek, és segítenek az életben. És mindig lesz kiút, ha elég kitartó az ember.







