Nincs már sok hátra… De te eljöttél.
Bence már a negyedik cigarettát szívta, de sem a dohány ízét, sem a füst szagát nem érezte. Csak ült a régi padon a ház előtt, csavargatta az csikket az ujjai között, és makacsul nézett a negyedik emeleti ablakba. Oda, ahol Zsófia lakott.
— Mi a fenéért jöttem ide? — mormogta maga elé, és ingerülten eldobta a csikket a teli kuka felé.
Persze, mellé. Sóhajtott, bosszúsan felállt, odament a kukához, összeszedte a négy csikket, és belenyomta a szemetes mélyére. Aztán visszament a padhoz, ült, gondolkodott, már elő akarta venni az utolsó cigarettát – de meggondolta. Megtalálja még a hasznát… ha egyáltalán kedve lesz hozzá.
Hogy elterelje a figyelmét, körülnézett. A szeme négy macskára esett. A ház előtt ültek, nyakukat nyújtva, azzal a negyedik emeleti ablakra meredve.
„Zsófi biztosan már behúzta volna őket,” mosolyodott el keserűen Bence. Ismerte őt. Hányszor hozott haza félig halott cicákat – meggyógyította, etette, felmelegítette a ridegséget a szemükben. Szerette az állatokat… talán még jobban, mint az embereket. És néha Bencét is bántotta. Nem magát miatt. Az emberiségért. Bár harminc év után már ő is rájött – van, akit tényleg nem érdemes szeretni. Magát is beleértve.
Nehéz volt emlékezni arra, mit tett Zsófiával. Akkor hagyta el, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rá. Amikor megtudta, hogy nem lehet gyereke, elfutott. Az álmok a fiúról, a horgászásról, az első osztályról… Mindez fontosabb volt a szeretetnél. Vagy annak tűnt. Akkor biztos volt benne, hogy jól dönt. Hogy így jobb lesz mindkettőjüknek. Most viszont… most már tudta, hogy gyávaságból cselekedett.
Becsukta a szemét. Levegőt vett. Kinyitotta. A macskák továbbra is ott ültek. Vártak. Mint ő.
Meg kellett döntenie – felmegy-e hozzá. Ennyi év után. Minden után.
Eszébe jutott az üzenete: „Bocsáss meg mindenért. Szeretnélek még egyszer látni…” Egy szó sem a betegségről. Csak ennyi.
Ekkor egy lány lépett mellé. Fiatal, húszéves lehetett.
— Bocsánat, tudja, mennyi az idő? Lefogyott a telefonom.
— Öt perc múlva öt, — válaszolta Bence.
— Nem véletlenül Balázs vagy? Egy fiúval találkozom itt…
— Nem. Bence.
— Á… Ön is valakire vár?
Elmosolyodott, nem válaszolt. A lány még állt egy kicsit, aztán elment, visszanézett.
Bence felállt. „Ha már eljöttem, be kell menni.” Lassan megindult a bejárat felé. Felsétált. Megnyomta a csengőt.
Az ajtót egy fiatal lány nyitotta ki.
— Ön biztos Bence? Jöjjön be. Zsófia néni mondta, hogy talán eljön.
— Maga ki?
— Csenge. A szomszédból vagyok. Segítek neki. Na, én megyek, ha kéne, itt van a számom.
Csenge eltűnt az ajtó mögött. Ő pedig… a küszöbön állt. Ebben a házban kezdték együtt az életüket Zsófival. És itt ért mindennek vége. Otthon volt ez, vagy csak egy kiindulópont? Nem tudta.
— Bence, miért állsz ott? — hallotta Zsófia hangját a hálószobából. — Gyere már.
Letépte a cipőjét, megigazította a haját a tükör előtt. Belépett.
— Szia, Zsófi, — remegett a hangja.
— Szia… Azonnal megismertem a lépteidet. Már úgysem jön más.
— Tényleg senki?
— Senki. Ülj le. Fogd azt a széket az ablaknál, — mutatott. — Ülj le velem. Legalább egyszer még lássalak.
Megpróbált felkelni – de a fájdalom azonnal visszanyomta.
— Segíthetek?
— Nem kell… Várj… De. Segíts.
Odament, érezte a gyógyszerek szagát. Támasztott neki.
— Köszönöm, — mosolygott Zsófia. — Így jobb.
— Te… te tényleg beteg vagy?
— Nem, Bence. Nem beteg. Meghalok. Egyszerűen… meghalok.
Megdermedt. NyugtAz öreg macska végignézett Bencére, mintha tudná, hogy mostantól nekik kell vigyázniuk mindkettejükre.







