Gyermekláncfű lekvár
Vége lett a havas télnek, bár idén nem voltak igazi nagy fagyok puha, fehér tél volt. De azért már elegem lett belőle, és nagyon vágytam a zöld levelekre, színekre, és arra, hogy végre letehessem a vastag téli kabátomat.
Végre megérkezett a tavasz a kis vidéki városkánkba. Mindig szerettem a tavaszt, vártam már a természet ébredését most eljött. A harmadik emeletről kinézve az ablakon azt gondoltam magamban:
Ahogy megjön a meleg, mintha az egész város felébredne a hosszú téli álmából. Még az autók is más hangon zúgnak, a piacon is nagyobb az élet. Mindenki színes dzsekiben és kabátban siet valahová, a madarak pedig hamarabb keltenek fel reggel, mint az órám. Jó ez a tavasz, de a nyár majd még jobb lesz
Régóta lakom ebben az ötemeletes panelban, most már csak a kis unokámmal, Pannával élek együtt, negyedikes az iskolában. Egy éve a szülei mindketten orvosok Afrikába mentek dolgozni szerződéssel, a lányt rám bízták.
Anyu, rád bízzuk Pannát, nem vinnénk magunkkal, tudjuk, hogy te vigyázol rá mondta a lányom.
Persze, hogy vigyázok, legalább nem unatkozom majd a nyugdíjban feleltem.
Hurrá, nagyi, most jól élünk majd mi ketten! Sokszor megyünk majd a parkba, ugye? Anyunak meg apunak mindig nincs ideje ujjongott Panna.
Miután megreggeliztettem a lányt és elküldtem iskolába, a házimunkát intéztem. Az idő úgy elszállt, szinte észre sem vettem.
Elmegyek a boltba, mire visszaérek, már itthon lesz Panna is, gondoltam, miközben papucsba bújtam.
Az utcán a lépcsőház előtt már gyülekeztek a szomszédok a padon vastag párnát tettek maguk alá, mert még hűvös volt a fa. Erzsébet néni, a korát örök rejtélyben tartó, magányos hölgy az első emeleten lakik az egyszobásban. Klára, szintén egyedül él, hetvenöt éves, sokat olvas, remek történetei vannak, mindig hangosan nevet, teljes ellentéte Erzsébetnek, aki örökké zsörtölődik.
Amint a hó elolvad, a nap melegíteni kezd, ez a pad sosem üres. Erzsébet és Klára elmaradhatatlanok , szinte egész nap ott üldögélnek, csak ebédelni mennek haza. Mindent tudnak mindenkiről, náluk mindenki szemmel van tartva ma sem kivétel.
Néha én is odacsapódok hozzájuk, beszélgetünk a hírekről, újságcikkekről, tévéműsorokról, Erzsébet néni főleg a vérnyomásáról mesél mindig.
Szép jó napot, mosolyogtam rájuk, már szolgálatban vagytok?
Szia, Mari, persze, hiszen számítanak ránk! Csak nem boltba indulsz? nézett a táskámat Erzsébet.
De igen. Ígértem Pannának, veszek valami finom édességet, megérdemli a jó jegyekért.
A nap úgy elment, mint mindig, Pannát hazavártam, etettem, leült leckét írni, én is végeztem a dolgom, tévét néztem.
Nagyi, indulok táncra! kiáltott egyszer csak.
Már ott állt az ajtóban a tornazsákkal és a telefonjával. Immár hat éve táncol Panna, nagyon szereti, sok rendezvényen fellép, én pedig titkon büszke vagyok rá.
Persze, kis apróságom, menj csak! búcsúztam el tőle kedvesen.
Kiültem a lépcsőház elé a padra, vártam, míg visszaér a táncról.
Unatkozik? szólalt meg Lajos bácsi, a második szomszédja, mellém huppanva.
Ó, miért is unatkoznék? Tavasz van, madarak csicseregnek, minden virágzik, anyák napi gyöngyvirág mindenhol.
Igen, gyönyörű a természet, minden sárgállik a gyermekláncfűtől, akár apró napocskák lennének mosolygott Lajos bácsi, én pedig helyeseltem.
Ekkor hátulról Panna ugrott a nyakamba nevetve:
Vau, vau kacagott.
Te, kis huncut, most rám hoztad a frászt! nevettem.
Jajj, Mari néni, ilyen fiatalon még ne beszéljen halálról! ütögette meg Lajos bácsi a vállamat, tréfásan.
Gyere, kicsikém, reszeltem neked répát cukorral, elfáradtál a táncon. Sütöttem a kedvenc fasírtod is mondtam neki szeretettel.
Lajos bácsi is felállt, utánunk lépdelt.
Maga is befelé indul? csodálkoztam.
Ahogy beszélt a fasírtról, én is megéheztem. Megyek vacsorázni. Majd kijövök később a padra, talán sétálunk is egyet, mondta.
Nem ígértem semmit, sok a dolgom, majd meglátom
De este csak kimentem a padhoz, Lajos bácsi már ott várt. Furcsa mód, Erzsébet néni és Klára nem voltak ott.
Elmentek vacsorázni, jelentette Lajos bácsi örömmel.
Ettől az estétől kezdve egyre többször találkoztunk, néha még a közeli parkba is átmentünk. Olvastunk, recepteket cseréltünk, színészekről beszélgettünk, történeteket meséltünk.
Lajos bácsi sosem volt igazán szerencsés. Valamikor volt felesége, lánya, unokája is, de korán özvegy lett. Nagy nehezen egyedül nevelte fel a lányát, ahogy csak tudta. Két munkahelyen dolgozott, hogy a kislányának, Veronikának mindene meglegyen. Kevés ideje jutott rá, késő este ért haza, amikor már a gyerek aludt.
Veronika felnőtt, férjhez ment, elköltözött másik városba, fia született. Néhány látogatás után már nem kereste igazán az apját. El is vált, egyedül nevelte a fiát.
Mari, jön hozzám a lányom, pár nap múlva. Ma reggel hívott, de évek óta nem beszéltünk mondta Lajos bácsi. Már régen tegeződtünk, mindent megosztottunk egymással.
Talán hiányzik neki az apja, ahogy öregszik, egyre inkább vágyik a családra mondtam.
Nem vagyok biztos benne
Veronika megérkezett. Semmit nem változott: komor, rideg, magának való. Lajos bácsi szorongott, tudta, komoly beszélgetés következik.
Apa, most üzleti ügyben jöttem mondta Veronika. El kellene adnunk a lakásodat, költözz hozzánk! Lesz társaságod, a fiú is örülne erősködött, minden látszott rajta, hogy ez már eldöntött tény számára.
Lajos bácsi nem akart elszakadni a régi otthonától, idegen városba költözni a mogorva lányához. Visszautasította, mondván, szeret egyedül.
Veronika nem adta fel. Kiderítette, hogy jó barátok vagyunk, eljött hozzám. Udvariasan üdvözölt, beült a konyhába, leült. Teát főztem, cukorkát tettem, sőt, gyermekláncfű lekvárt is elővettem.
Hallgatom, Veronika mondtam kedvesen.
Úgy látom, nagyon jóban van apámmal kezdte. Nem segítene rábeszélni, hogy adja el a lakását? Mire van szüksége ennyi négyzetméterre egyedül? fakadt ki.
Nekem teljesen elképesztőnek és szívtelennek tűnt ez, és egyértelműen nemet mondtam. Veronika ekkor teljesen kifordult magából, vörös fejjel, dühöngve rám kiabált:
Ja értem Maga magának akarja a lakást! Össze akar jönni egyedülálló vénemberrel, hogy az unokájának lakás legyen! Ezt tervezi? Egymás mellett andalogtok a padon, gyermekláncfüvek között cseverésztek… Két öreg gyermekláncfű… Már csak anyakönyvi kivonat kell! De figyeljen, ebből semmi nem lesz, maga öreg boszorka! kiabálta, majd becsapta az ajtót.
Bántott nagyon ez a jelenet, féltem, hogy a szomszédok is hallják. Veronika végül elment. Én pedig kerülni kezdtem Lajos bácsit, ha megláttam, sietve beszaladtam a házba.
Gyermekláncfű lekvárral tea mellett
De bármennyit is próbáltam kerülni, az élet úgyis visszarendez mindent. Egy nap hazafelé tartottam a boltból, Lajos bácsi a bejáratnál ült, gyermekláncfüveket tartva a kezében, koszorút font belőlük.
Mari, ne menj tovább, beszélgess velem kicsit! mondta. Bocsánatot kérek a lányom miatt, tudom, amit mondott, magát is bántotta. Szóltam neki, hogy ez így nem megy. A kisfiának, az unokámnak mindig segítek. De ő Így ment el, azt mondta, nincs már apja elhallgatott, majd átnyújtotta a félig kész koszorút: Fogadd el! Tudod, gyermekláncfűből lekvárt is főztem, nagyon egészséges és finom, kóstold meg! Salátába is jó, mosolygott.
Ezután együtt csináltunk salátát, és gyermekláncfű lekváros teát ittam, nagyon ízlett. Este újra kimentünk a parkba:
Megvan az új száma a Lapozzunk! magazinnak, olvassuk együtt a padon a hársfa alatt! mondta boldogan.
Leültem mellé. Elfogott a nevetés, remek beszélgetésbe kezdtünk, elfeledtünk mindent és mindenkit. Jó volt együtt.
Köszönöm, hogy olvastok, feliratkoztok és támogattok. Sok boldogságot kívánok minden olvasómnak az élethez!
