A pincében tartott nyár
Először csak egy dördülés volt. Olyan, amitől a füledben zeng, mintha egy teherautó csapódott volna a ház falába a Rákóczi utca sarkán. Enikő elejtette a húsos tálat, az üveg zörögve széttört a csempén, a macska madárszerűen felszökött, majd az asztal alá bújt. Aztán csend következett. Nem a szokásos – eleven, utcai zajjal, szomszédok lépteivel –, hanem halott, tompa, mint a régi háborús pincékben. Még a hűtő is elhallgatott. Még a falon lógó óra is mintha lélegzetvisszafojtva állt volna.
Enikő mozdulatlanul állt, karján a hús nyomával, és egy pillanatra elfelejtett lélegezni. Csamikor a szíve elengedte a torkát, rájött: nem földrengés, nem robbanás, nem autó. Ez megint Csaba bácsi volt a hetedikről, aki elesett. Idős, magányos, furcsa. Már rég észrevette, hogy olyan bokádozik, mint egy üres váza a polc szélén.
Gondolkodás nélkül, ajkát harapva vérig, felfutott a lépcsőn. A szíve dobogott, mint egy dob. A hetedik emelet – pont felette. Óta élt itt, még a kilencvenes évektől. A felesége halála után árnyékká vált – lassan járt, alig beszélt. Csak a régi lemez járt reggelenként a lakásában. És a szag – valami gyógyszeres, kenőcs vagy balzsam. Néha a erkélyen ült köntösben, lefelé bámulva, mintha várt volna, hogy valaki feljöjjön a lépcsőn.
Alig köszöntek egymásnak. Ő – közönyből, ő – mintha észre sem vette volna. A lépcsőházban senki nem kíváncsi a másikra. A léptekből, az ajtó nyikorgásából, a konyha szagából ismerték meg egymást. De nem név szerint. Nem a hangjuk alapján.
Az ajtó nyitva volt. Tudta, hogy így lesz: Csaba bácsi mindig nyitva hagyta… mindig erre az esetre. Befutott a lakásba, és minden pontosan úgy volt, mint ahogy félt.
A folyosón feküdt. Kék flanel ingben és kopott edzőnadrágban. Mellette egy bot hevert, egy összetört pohár. Arca hamvas, ajkai szorosan összezárva. A homlokán verejtékcseppek.
– Csaba bácsi! – Enikő lehuppant mellé. – Hall engem?
Gyengén kinyitotta a szemét. A lélegzete olyan nehéz volt, mintha hegyet mászna.
– Én vagyok… Enikő. A hatodikról. Azonnal hívok mentőt…
– Ne – rekedten. – Csak… segíts fel.
– Dehogyisnem, fáj valamije? A karja? A lába?
– Nem. Csak… gyenge. Hozd azt a széket. A fehér. A fürdőszobában.
– Biztos, hogy nem kell orvos?
Hirtelen élesen nézett rá:
– Nem. Elég a szégyen. Legalább a szomszédok ne lássák, ahogy az öreg a koszos folyosón hever.
Elhozta a széket. Rá támaszkodott, a botra, lassan, erőlködve emelkedett fel, de egyedül. Mikor leült, úgy sóhajtott, mintha kiűzte volna magából az összes szégyent.
– Köszönöm… Nem kellett volna…
– Tudom – válaszolta ő csendesen. – De maradok. Egy kicsit.
Nem tiltakozott.
Így is maradt.
Egy napra. Aztán egy hétre. Aztán – az egész nyárra.
Padlót mosott, zabkását főzött, kivitte a szemetet. Alig szólt. Néha csak az ablakba bámult, mintha várt volna valakit, aki rég eltűnt. Máskor a fotelben aludt, bottal az ölében, mintha őrizte volna a múltat.
Enikő a lábujjhegyen járt a lakásában. Mint egy múzeumban. Hazatérve semmit sem érzett a saját otthonában – mintha egy emelettel feljebb élt volna. A saját lakását titokban kiadta volna magának.
A tavasszal kirúgták. Átszervezés. A könyvelés megszűnt. Állást keresni értelmetlen volt, a város kicsi, semmi állás. A férje – eltűnt tizenöt éve. Berúgott, aztán nyomtalanul eltűnt. A fia – a seregben, messze. Ritkán írt. És igazából senkinek sem volt szüksége rá. Ehhez hozzászokott. Hozzászokott, hogy csöndes legyen. Hozzászokott az egyedülléthez, mint a régi bútorhoz: nyikorog, de nem dobod ki.
Aztán – hirtelen – ő.
Csaba bácsi. A lakása. A lemezei. A nehézkes lélegzete.
Egy hét múlva megszólalt. Először a zenéről. Aztán a háborúról. A feleségéről – Rózsáról. Pécsen találkoztak. Énekelt egy kórusban. Ő egyenruhában volt.
– Azt mondta, úgy nézek ki, mint egy molylepke rangjelzéssel. Akkor megbántódtam. Aztán soha többé nem tudtam nélküle élni. Minden – a gyerekek, a nyaraló, a munkakönyvek. Aztán a szív. Az övé. Én meg itt maradtam.
Beszélt, ő hallgatott. Néha megmérgesedett – kikapta a kezéből a kanalat:
– Nem így! Ő másképp csinálta! – aztán elhallgatott. Ő megbántódott. Elment. De visszajött.
Mert érezte – várt.
Vagy talán ő is.
Egyszer azt mondta:
– A hangod remeg, amikor mérges vagy. És a Rózsi is ilyen volt. Mindig erősnek mutatta magát. Pedig belül – összeomlott.
Nem válaszolt. Mert igaz volt.
Augusztusban egyre halkabb lett. Alig evett. Csak kortyokban ivott. A fotelben ült, takaróba burkolózva, a szögletet figyelte, mintha tudta volna, honnan kellene jönnie valakinek.
Megkérte:
– Hozd a fotóalbumot. Azt, a könyv mögött. Találd meg a rózsás oldalt.
Megtalálta. A képek között egy régi leveCsaba bácsi keze, ahogy utoljára megérintette a kép sarkát, mintha nem a múltat, hanem magát Enikőt akarta volna megköszönni.







