Ötvenévesen váltam anyává, tizenhat év kínkeserves próbálkozás után.
Kiss Enikő, egy kisváros lakója Győr mellett, mindig bánattal és irigységgel nézett a boldog anyívakra. Úgy tűnt, mindenhol ott vannak előtte: a parkban, a boltban, az utcán. Enikő álmodott egy gyermekről, de a teste, árulóan gyenge, nem engedelmeskedett a vágyának. Az egészségügyi problémák falat emeltek anyasága elé, és minden nap úgy tűnt, egyre magasabb lesz ez a fal.
Amikor rájött, hogy természetes úton nem fog teherbe. esni, úgy döntött, megpróbálkozik lombikbébi kezeléssel. Az első próbálkozás reményt adott, de tragédiába torkollott – elvetélt. A szíve szétesett, de nem adta fel. Tizenhat év alatt még tizenhét alkalommal esett át a kezelésen. Minden egyes alkalommal új remény és új utolsó csapás. A gyógyszerek, injekciók, végtelen vizsgáltak az életévé váltak, a fájdal a társává.
Az orvosok könyörögtek Enikőnek, hogy álljon le. Magyarázták, hogy az immunrendszere a legnagyobb ellensége. A természetes ölősejtek (NK-sejtek) a szervezetében túl aktívak. Az embriót fenyegetésként érzékelik, megtámadják, nem hagyják, hogy megtapadjon és fejlődjön. „Nincs értelme, csak magát gyötri” – mondták neki. De Enikő hajthatatlan maradt. Szemében a elszántság, hangja a haragtól remegett, amikor így rávágott: „Csinálják a dolgukat!” Majdnem tízmillió forintot költött a kezelésekre, de a feladás gondolata számára elviselhetetlen volt.
A csoda akkor történt, amikor Enikő negyvenhét éves volt. Az utolsó próbálkozás után megtudott, hogy várandós. Az öröm a félelemmel keveredett – a félelmemmel, hogy újra minden összeomlik. Állandó orvosi felügyelet mellett élt, rettegve minden egyes naptól. „Mi lesz, ha holnap vége lesz?” – ez a gondolat nem hagyta nyugodni. De a magzat fejlődött, és a remény erősödött a parányi szívdobbanásokkal.
„37. héten császárral szültem – meséli el reszkető hangon Enikő. – Sem én, sem az orvosok nem kockáztathattunk. Így, segítségükkel megszületett a fiam, a kis Bálint. Biztos vagyok benne, hogy nagyszerű ember lesz, hiszen olyan sokáig vártam rá, minden porcikámmal kiértem érte.”
A terhesség alatt Enikő megismerkedett dr. Tóth Balázzal, a budapesti Reproduktív Immunológiai Központ megalapítójával. Ő lett a diadalittasa, minden lépésben támogatva őt, kísérve végig a hónapok nyugtalan aggodalmain. „Nélküle nem sikerült volna” – ismerte meg hálán.
Most, amikor a fiára néz, Enikő nem tudja visszatartani a könnyeit. „Minden nőnek szeretném üzenni, aki reményét vesztette és feladni készül: ne adjátok! – mondja szenvedéllyel. – Csak a makacsságom ajándékozta meg Bálinttal. Minden alkalommal, amikor ránézek, örülök, hogy nem estem kétségbe. Az anyaságért érzem értelmesnek a küzdelmet. Higgyétek el, vannak dió, amelyeket meg kell megvédeni!”
A története a kitartás himnusza. Tizenhat év fájdalmával, könnyekkel és újabb álmatlankodással sem tudták elvenni a kedvét. Bebizonyította, hogy még a legdívidelebb éjszaka is végző diadalmas hajnalhoz vezet, és most az ő hajnala a kis Bálint nevetése, akMeg fogom tanítani neki, hogy a család mindig kitart minden nehézség mellett, ahogy én is tettem.
