ŐSZ SZAKÁLL, DE SZÉP LÉLEK
Mindvégig hazudtál nekem! Vége a levelezésünknek. Nagyon csalódtam a nőkben. Hogy tudtál ennyi ideig színlelni, hazudozni? Házasodni akartam veled, de mindent tönkretettél. Hazugsággal és bizalmatlansággal nem lehet családot alapítani! Ég veled. Ne írj többet. Úgysem válaszolok. A volt úriembered.
Egy ilyen levelet kaptam egy angol úrtól. Körülbelül egy évig leveleztem vele, Martinnal. Már majdnem odáig jutottunk, hogy személyesen is találkozunk Angliában, Sheffieldben. De sajnos nem így lett
Akkoriban negyvenkilenc éves voltam, rég elváltam már a férjemtől. Gyerekeim és unokáim is voltak. Még egyszer érezni akartam, hogy nő vagyok. Az évek elrohannak felettem. A gyerekek elfoglaltak, megvan a saját életük. Nem bírtam volna otthon ülni, a múlton merengeni, lassan belefulladni az unalomba, zoknikat kötni méter számra, vagy keresztben hímzett lepedők mellé sorakozni. A barátnőim férjnél vannak, házhoz, családhoz kötve élnek mind. A munkahelyi jelölteket végignéztem, de egyik sem volt az igazi.
Végül, egy kolléganőm javaslatára, regisztráltam egy társkereső oldalra. Úgy voltam vele, mit veszíthetek?
Részletes adatlapot töltöttem ki, magamat a legjobb színben tüntettem fel, csatoltam egy előnyös fényképet is. Csak vártam a csodát. Nem nyomultam, nem írtam rá senkire tartottam magam.
Pár hét múlva jelent meg egy e-mail a beérkezett üzenetek között. Egyetlenegy, de annál izgalmasabb. Izgatottan kezdtem olvasni az idegen nyelvű levelet a szolnoki lakásom nappalijában.
Szóval, egy angol úr, 59 éves, vállalkozó, elvált, két felnőtt fia van. A fotón elegáns, jól öltözött és nagyon úri, mögötte hatalmas háromszintes villa. Ismerkedni akart velem. Ki tudja, egyszer talán férjül kért volna.
Hát nem ez az a gondtalan, nyugodt boldogság, amiről minden nő álmodik? Csak egy kis szerencsés levélváltás kell hozzá Vidám magyar népdalokat dúdolgattam örömömben. Rögtön válaszolni akartam, hogy igen, akár most is rohanok Sheffieldbe, és hozzá is megyek, ha lehet. Végül visszafogtam magam, inkább írtam, hogy ezt komolyan át kell gondolnom magyarán: egy kicsit még húzom az időt.
Azt írtam: sok jelentkező van, mindenkinek nem is tudok válaszolni. Ne vegye zokon, Martin.
Martin kedves volt, tapintatos, azt írta, természetes, hogy ilyen remek nőnek, mint én, sok férfi udvarol, köztük ő is. Elszálltam magamtól, annyira jólesett egy angoltól bókokat kapni!
Martinnal egyre bensőségesebb, őszinte levelezésbe kezdtünk. Úgy éreztem, egymásnak teremtettek minket. Csak azt nem értettem, miért más országban születtünk? Martin Titokzatos Rózsámnak hívott, én pedig őt Úriemberemnek. Annyira hozzászoktam a kedvességéhez, hogy szinte már nélküle sem tudtam élni. A gondolataimban már hozzámentem Martinhez, angol házában laktunk, együtt kávéztunk reggelente, beszélgettünk hosszan. Minden makulátlannak tűnt. Minél többet tudtunk meg egymásról, annál közelebb kerültünk egymáshoz lélekben.
Még a gyerekeimnek fiamnak és lányomnak is mondtam, hogy talán hamarosan elköltözöm, rájuk hagyom a lakást, felmondok. Ők nem igazán fogadták örömmel:
Anya, nem ismerünk rád! Már majdnem nyugdíjas vagy, most akarsz férjhez menni? Teljesen elment az eszed? Kinek kellene egy ennyi idős asszony? Az úriemberednek is őszül a haja, nemsokára csak a vérnyomásával és a vécére járással lesz elfoglalva… Szeretnél nővér és szolgáló lenni egy öreg angolnál? Kis idő múlva csak zsörtölődni fog, mint egy őszi légy. Ne siess, anya, hogy kiszolgáld az angolokat.
Hiába beszéltek. Meg akartam tapasztalni, milyen igazi hölgynek lenni, és kész! Felkészültem az útra új ruhák, új frizura, még a kézfogásomat és a viselkedésemet is gyakoroltam. Már csak a vízumot vártam, amikor egyszer csak megjött Martin csúnya levele Nem vagy te Titokzatos Rózsa, csak egy közönséges hazudozó. Ne írj többet úgysem válaszolok.
Nem értettem semmit. Mikor és miben hazudtam? Kavarogtak a gondolataim, próbáltam magyarázatot találni, végül írtam neki egy levelet. De hiába, fél évig nem kaptam választ.
Aztán, amikor már mindent feladtam, eldöntöttem, hogy mégsem íratom a lakást a gyerekeim nevére, érkezett egy e-mail Az Úriemberemtől:
Titokzatos Rózsa, bocsáss meg! Hosszú ideig kórházban feküdtem, majdnem búcsút intettem az életnek. Nagyon rosszul és bizonytalanul voltam. Nem akartalak nyugtalanítani. Megkértem a fiamat, Olivért, hogy folytassa a levelezésünket. Azt kértem, legyen udvarias. De ő azt mondta, te hirtelen megszakítottad a kapcsolatot. Miért?
Meggyógyultam, és készen állok rá, hogy befogadjalak a házamba, mint feleségemet.
Többször is átolvastam ezt a levelet, majd elsírtam magam. Nem tudtam, mit válaszoljak. Egy valami világos: Olivér nem akarja, hogy az apja megnősüljön. Martin fia vádolt meg igaztalanul hazugsággal.
Sokat gondolkoztam, szomorkodtam, végül úgy döntöttem, nem válaszolok Martinnek. Még ha el is mennék hozzá Sheffieldbe, mi lenne? Olivér bármelyik pillanatban mérget keverhetne a reggeli zabkásámba, vagy telesúghatná az apjának rosszindulatú hazugságokkal. Martin úgyis inkább a fiának hinne, mint nekem, és kitenné a házi istennőjét a házukból. Ugyan, miért kell ez nekem? Ők majd megoldják egymás között, családtagok lévén.
Közben pedig az unokáim iskolába készülnek. Meg kell tanítani őket olvasni, számolni. A kertbe is ki kell nézni: paradicsomot ültetni, füvet vágni, a virágokat meglocsolni Még a nyúl is szereti a saját bokrát.
Most pihenek az új ismeretségek keresésétől, mert rettenetesen sok energiát elszívnak. És az élet, az bizony megy tovább, akármit is teszek.
Szervusz, szomszédasszony! Nem is gondoltam, hogy látlak, régóta nem jöttél ki a telekre. Gondok voltak, vagy férjhez mentél? Lajos bácsi, a szomszéd, nem hagyott nyugton, belenézett a szemembe.
Szia, Lajos! Már hiányoztál, tudod? És hát csak nem nősültél meg titokban? Segítenél ma fát vágni? Este meg hívlak teára, annyi elintéznivalóm lett, el sem hiszed örültem, hogy végre láthatom, akár a nyakába is ugrottam volna.
Ó, Eszter, hogy mehettem volna nősülni, amikor a menyasszonyom egy egész évig nem mutatta magát? kacsintott rám játékosan.
Ezt hogy érted? persze, értettem, de hát illik kicsit csipkelődni.
Gyere hozzám feleségül, Eszter, minek kerülgessük egymást tovább? Ezer éve ismerjük egymást Ahogy a mondás tartja: öreg fa is ropog még, de él.
Hát igen, a vőlegényemnek ősz a szakálla, de tiszta és szép a lelke.
Lajossal boldog házasságban élünk, már hét éve.
