A régi időkben egy hideg estén, amikor a szél künn sivított, egy tragédia zajlott le egy közönséges budapesti lakásban. Erzsébet, aki már nem volt fiatal, de szíve még mindig teli volt szeretettel, nem látta előre, mi vár rá. Férje, Gábor, hideg tekintettel állt előtte, és szavai, mint egy mennydörgés a tiszta égből, végigcsendültek a csendben. Kezében szorongatta kisfiát, Pistikét azt a törékeny, meleg kis lényt, akinek a lélegzete volt az egyetlen fény a sötétben. Szíve összeszorult, amikor érezte, hogy a gyermek teste megfeszül, mintha már értette volna, hogy valami szörnyű történik.
Pistike nem csupán gyermek volt. Egy csoda. Egy csoda, amiért Erzsébet évekig imádkozott. Harminchét évesen már majdnem feladta, hogy anya lehessen. Évek próbálkozása, reménykedése, csalódása majd végre az a várt pozitív teszt. Az orvosok azt mondták, a kor már nem az ő oldalán áll, de ő nem adta fel. Amikor Gábor megtudta a terhességről, szeme úgy ragyogott, mint az esküvőjük napján. Szeretettel, gondoskodással és bőséggel vette körül. Azt mondta, most válik igazán teljessé a családjuk, mint a régi filmekben. Esti sétákra vitték, csak bio élelmiszereket vásárolt, a legjobb orvosokat fogadta meg, kéthetente ultrahangra mentek, minden mozdulatát lejegyezte a kisbabának. Boldog volt. Legalábbis úgy tűnt.
A szülés nehéz volt, de szerencsére minden jól sikerült. Amikor hazahozták a kórházból, Gábor viselkedése furcsán hideg volt. Nem ölelte meg őket, nem sírt, csak annyit mondott: Na, menjünk. Erzsébet fáradtságra és stresszre fogta, de mélyen egy kis harangszó riasztotta. Később minden visszatért a normális kerékvágásba. Gábor órákat töltött a kiságy mellett, megtanulta tartani a gyermeket, segített az éjszakai etetésekben. Erzsébet megnyugodott. Azt mondta magának, minden rendben van. Ez csak egy átmeneti időszak.
Kilenc hónap telt el. A baba nőtt, erősödött, nevetett, hadart. Erzsébet lassan bevezette a tápszert, de továbbra is szoptatott így tanácsolta a gyerekorvos, és így volt jó mindkettőjüknek. De egy este, amikor Gábor hazaért a munkából, hirtelen így szólt: Elég. Itt az ideje, hogy leszoktassuk. Ez egy fiú! Nem egy lány, hogy másfél évesen még mindig szopjon, mint egy hároméves! Ez nem normális!
Erzsébet összerezzent. Ilyen durva hangot már rég nem hallott tőle. De ez csak a kezdet volt.
Napról napra hidegebb lett. Tekintete távoli, beszélgetései rövidek. Ajándékok nem érkeztek. Virágok pláne. Még egy egyszerű köszönöm is ritkaság volt a vacsoráért. Aztán, mint a villámcsapás, jött a végzetes pillanat.
Öreg vagy mondta, miközben levette a zakóját, és nem nézett rá. Értsd meg. Pistikének fiatal, eleven, energikus anyá
Öregasszony vagy már, a fiunknak fiatal anya kell, nem egy vén banya! Elmegyek és magammal viszem a gyereket!” – vicsorgott a férj