Réges-régen történt ez, amikor egy hideg őszi délutánon, a budapesti mozi fényárban úszó előcsarnokában emberek várakoztak türelmetlenül. Akkoriban a legújabb rajzfilm bemutatójára gyűltek oda a családok, mindenhol felragyogtak a színes plakátok, édes pattogatott kukorica illata lengte be a levegőt, s vidám zsivaj töltötte meg a teret. Mindenki a pénztár előtt sorakozott, beszélgettek a vetítésekről, melyik sorba lehet még jegyet kapni.
És ekkor, szinte észrevétlenül, egy asszony lépett oda a pénztárhoz, rajta viseltes, sötétkék kabát, markában egy kicsi lányka keze. A kislánykellemes, csak magyar fül számára ismerős névvel, talán Liliom vagy Emese alig volt hét esztendős. Gondosan befont copfjai rendezettségről árulkodtak, de kabátkája kopottas volt, lábán a csizma túl nagy, kissé a sarka alatt kopott.
Az asszony remegő ujjakkal széttárta tenyerét, ahol különféle forint érmék hevertek. Aprópénz, ilyen-olyan, talán kétszáz forintnyi mindösszesen, amit hosszú időn át, türelmesen gyűjtögethetett össze. Óvatosan a pénztárablak elé tette a marék aprót.
Egy gyerekjegyet szeretnék… szólt halkan, szelíden. Kérem, legyen szíves…
A pénztárosnő rápillantott a pénzre, majd az asszonyra, tekintete megkeményedett.
Ezt most komolyan gondolja? csattant fel érdesen. Ez nem zsibvásár, hanem mozi!
A sorban állók halkan összesúgtak egymás között. Az asszony arca elvörösödött.
Itt pontosan megvan a gyerekjegy ára, számoltam… próbálta folytatni.
De a pénztáros nem hagyta. Egyetlen mozdulattal lesöpörte az érméket a pultról, a fémes koppanás mindenkit megbénított egy pillanatra. Az aprópénz végiggurult a csillogó márványpadlón.
Az asszony dermedten állt egy pillanatig, majd letérdelt, hogy összegyűjtse a szétgurult forintokat. Keze reszketett a megaláztatástól. Néhány érme a tömeg lába alá gurult de senki sem hajolt le értük, senki nem segített. A kislány csendben nézte anyját, majd könnybe lábadt szemmel suttogta:
Anya, ne csináld… kérlek…
A pénztáros kimutatott az ajtó felé.
Tartsuk fenn a sort! Kérem, távozzanak!
Csend telepedett a teremre, de nem a szánalom, inkább a zavar kínos csendje.
Az asszony felszedegette utolsó kézben maradt érméit, felállt, nem tiltakozott, nem kért magyarázatot. Megfogta gyermeke kezét, s elindult az ajtó felé.
Abban a pillanatban megnyíltak a mozi automata ajtói, s bejött egy férfi. Elegáns, sötét öltöny, magabiztos kiállás. Mellette lépett az igazgató. A férfi megállt, elnézte a különös jelenetet: egy asszony könnyes szemekkel, egy kislány, ki anyja kabátjába bújik, szétgurult aprópénz a földön, és a pénztáros, aki zavartan próbálja elrejteni dühét.
Lassan odasétált hozzájuk.
Mi történik itt? kérdezte nyugodt, de határozott hangon.
A pénztáros nyomban más hangnemre váltott.
Semmi különös, csak egy… félreértés…
A férfi az asszonyhoz fordult.
Jegyet szerettek volna venni?
Az asszony bólintott, kerülte a szemkontaktust.
De már mindegy, mi menni készülünk…
A férfi az érméket nézte a nő tenyerében, majd visszafordult a kasszához.
Ilyen dolog nem fordulhat elő ebben a moziban, hogy egy gyermek könnyekkel marad jegy nélkül mondta csendesen.
Hangjában nem volt emelt szó, de volt benne súly és tekintély.
A pénztáros elsápadt.
Én… nem tudtam…
Ez a baj válaszolta a férfi.
Lehajolt, hogy a kislány szemébe nézzen.
Melyik mesét szeretted volna megnézni?
A kislány bátortalanul suttogta a magyar rajzfilm címét.
A férfi elmosolyodott.
Ma meg fogod nézni. S nem egyedül.
Felállt, és az igazgatóhoz fordult.
Biztosítsanak számukra a legjobb helyet.
Pillanatnyi szünet.
A pénztáros viselkedéséről pedig majd külön beszélünk.
Többé senki sem szólt egy szót, a társaság, akik előbb félrenéztek, most mind a földet bámulták.
Íme, elég volt egyetlen ember, hogy emlékeztessen minket: nem a pénz számít a tenyerünkben, hanem a méltóság, amit senkiből sem szabad kihunyni, s hogy a megalázás sosem lehet része az emberségnek akár moziban, akár az életben.







