Nyitott ablakok
Zsófia első alkalommal hallotta a saját hangját hónapok óta. Rekedten, fojtottan szállt fel, mintha vastag porréteg alól törne elő a hangszálairól és az időből:
– Jó reggelt.
Ez nem szólítás volt. Csak próbálkozás. A hang mintha bizonytalan lett volna, jogosult-e egyáltalán a megszólalásra. Úgy hangzott, mintha egy másik élethez tartozna – ahhoz, amiben reggel becsapódik a fürdőszoba ajaja, a konyhában bugyog a vízforraló, és mezitlábas kis lábak rohannak hozzá, hogy megmutassák, mennyit nőtt a vattán csíráztatott borsó a mézes üvegben.
Zsófia kinyitotta a szemét a süket csendben. A mennyezet – fakó, szürkés, mint a kifakult ég – mozdulatlanul lebegett fölötte, életjel nélkül. A lakás meleg volt, de egy könnyed huzat megrebbentette a függöny szélét – megint nyitva hagyta az ablakot. Vagy nem felejtette el, hanem szándékosan. Hátha onnan újra megszólal a gyerekkacaj. Vagy a lépések. Vagy a lélegzet.
A hátán feküdt, mozdulatlanul, mintha azt remélte volna, hogy ha elég sokáig néz felfelé, ott, a vakolat repedései között feltárul majd az út. Egy térkép, ami megmutatja, hogyan lehet kilépni ebből a végtelen szürke szobából, és legfőképpen – önmagából.
A konyhában minden a helyén maradt. A csésze a megkásásodott kávéval az ablakpárkányon – mintha csak a tegnap kezdetére várna. A megbarnult alma a vágódeszkán, elfelejtve, mint az elmaradt beszélgetések. És a fénykép a hűtőn: egy hatéves fiú űrhajós jelmezben, széles és őszinte mosollyal, mintha épp most kérdezné: „Anyu, tényleg felszállok?”
Már több mint egy éve nem nyúlt a fotóhoz. A keze egyszerűen megállt a levegőben, félve attól, hogy az emléket törli. A kép egy gyermek-szemészeti klinikától kapott mágnesen kapaszkodott – vicces, ha belegondol. Akkor csak egy rutin vizsgálatra mentek, a fia panaszkodott, hogy a betűk elfutnak. A vége pedig… nem recept lett, nem szemüveg. Végül mással végződött. Valamivel, amire senki sem készül. Amiből nincs visszaút.
A bejáratnál, az ajtó mellett – kis cipők kék tépőzárral. Porosak. Csendesek. Az idő néma tanúi. Zsófia minden nap elhaladt mellettük, reszketve, mintha attól félt volna, hogy ha véletlenül hozzáér, mind– mindennek vége lenne.







