Nyiss ajtót, megjöttünk – avagy amikor a rokonság bejelenti: „Egy-két hétig nálad lakunk, ugye jó lesz?” – Júlcsikám, itt Natasa néni! – csilingelt a telefonban az a hamis öröm, amitől lúdbőrös lettem. – Jövő héten jövünk Pestre, intézni kell néhány papírt. Csatlakozunk hozzád, elpöffögünk nálad, egy-két hétig, oké? Júlia majdnem félrenyelte a teáját. Se „szia”, se „hogy vagy”, mindjárt: lakunk. Nem „megengednéd-e?”, nem „alkalmas-e?”, csak lakunk. Pont. – Natasa néni, – igyekezett, hogy hangja kedvesnek hasson, – örülök, hogy hallom, de a lakás… Szívesen segítek nektek jó szállodát keresni, van most pár kedvező lehetőség. – Miféle szálloda? – vágott vissza a néni, mintha Júlia óriási butaságot mondott volna. – Minek kidobni rá pénzt? Apádtól örökölted azt a háromszobásat! Egy embernek egész lakás? Júlia becsukta a szemét. Kezdődik. – Ez az én lakásom, néni. – Tied? – valami éles, kellemetlen csendült a hangban. – Apád akkor ki volt, ha nem családtag? Vér nem válik vízzé, Júlia! Nem vagyunk idegenek, hát hogyan küldenél szállodába, mint valami kutyákat?! – Nem küldök senkit, csak nálam most nem tudtok, sajnálom. – Ugyan már, miért ne? „Mert legutóbb pokollá tettétek az életemet”, gondolta Júlia, de mást mondott: – Körülmények miatt, Natasa néni, nem tudlak most fogadni. – Körülmények? – már nem volt titok a sértettség. – Három szoba üres, neki meg körülményei vannak! Az apád sose dobta volna ki a családot! Te meg – épp, mint az anyád… – Néni… – Mi van, „néni”? Szombaton jövünk, ebédre. Maxim és Palkó is velem. Szépen fogadsz minket. – Ahogy mondtam, nem tudok. – Júlia! – a hang kemény, parancsoló. – Ezt nem vitatjuk. Szombaton ott leszünk. Letette. Júlia merengve nézett maga elé, majd nagyot sóhajtott. Ez megy mindig… Két éve már járt Natasa néni nála „vendégségben”. Akkor négyen jöttek, három napot mondtak – két hét lett belőle. Maxim, Natasa ura, szétrakva trónolt az ő kanapéján, cipőben, éjszakákba nyúlóan nyomta a távirányítót. Palkó, a 23 éves nagybácsi-fiú, csak lopta a kaját és sose mosott el. Natasa néni úrnősködött a konyhában, mindenhez volt egy rossz szava – a függönytől a csempéig. Mire elmentek, Júlia talált egy kiégetett karfát, eltört fürdőszobai polcot és gyanús foltokat a nappali szőnyegen. Pénzről persze szó sem esett: sem kajára, sem rezsire nem adtak egy fillért se. Cuccot összepakoltak, leléptek – „Köszönöm, Júlcsika, igazi kis angyal vagy.” Júlia masszírozta a halántékát. Nem. Ez többször nem fordul elő. Kiabálhat Natasa néni apáról-meg családról, jöhet szombaton, de az ajtó zárva lesz. Telefon, böngésző: keresni nekik egy jó szállót. Cím, instrukciók – ennyi, amit most hajlandó megtenni. Ha nem értik meg – az már az ő bajuk. Két nap csend. Júlia dolgozott, esténként sétált, egyedül evett, majdnem elhitte, hogy a hívás csak rossz álom volt. Talán meggondolják magukat, talán találnak mást, akit meg lehet terhelni. Csütörtök este, „Natasa néni” villan a kijelzőn. Gyomra összeszűkül. – Júlia, én vagyok! – csörtetett be a hangsávba. – Holnap érkezünk, kettőkor beér a vonat. Legyél ott, teríts, kell egy rendes ebéd! Júlia lassan leült. Ujjai fehérek a telefontól. – Natasa néni, – mondta lassan, tagoltan, – nem engedlek be. Ne gyertek. – Áh, ne szórakozz! – nevetett, mintha viccet hallott volna. – Színlelsz már megint! Megvettük a jegyeket! – Ez a ti dolgotok. – Júlia, hát mi van veled? – döbbenet, majd megszokott nyomás. – Családtag vagy, kötelességed segíteni, az szent! – Nem tartozom senkinek. – Dehogynem! Apád, Isten nyugtassa… – Elég az apámból, néni. Nemet mondtam, ez végleges. Nagyot sóhajtott. – Júlcsika, a véleményed most senkit nem érdekel, érted? Mi család vagyunk! Mit színlelsz, mint az ellenség… Holnap kettőkor, ott leszel! – Már mondtam… – Jó, puszi, találkozunk! Letette. Júlia nézte a sötét kijelzőt. Valami harag fortyogott benne. Elhajította a telefont, járkált, mint ketrecbe zárt vad. Kezüket, „drága” Natasa néni, szélesre tárják. Telefon, névjegyek, „Anya”. – Halló? Júlcsikám? – kicsit aggódó a hang. – Mi történt? – Szia anya! Szeretnék menni hozzád. Holnap. Egy hétre, talán tovább is. Pillanatnyi csend. – Holnap? De hiszen most voltál… – Tudom. De tényleg kéne. Otthonról dolgozom, mindegy, hol vagyok. Befogadsz? Anyja tétovázott, próbálta kisilabizálni, mi van. – Persze, gyere. Mindig örülök neked. De biztos, hogy minden rendben? – Igen, anya, csak hiányoztál. Letette, elmosolyodott. Holnapra Natasa néni családja bezárt ajtó előtt toporog. Akárhogy hívnak, dörömbölnek, Júlia már messze lesz. Másik városban, háromszáz kilométerre. Menetrend, jegy: reggel 6:45, pont jó. Mire a néni odaér, ő már anyja konyháján teázik. Vér nem víz, de néha a családnak is kell egy „nem”. A vonaton Júlia az ütemes kattogást hallgatva azon nevetett, milyen arcot vág majd Natasa néni a záros ajtónál. Anya a pályaudvaron várta, átölelte, hazavitte. Blinek, tea, ágy. – Majd megbeszéljük – vette el a csészét. – Előbb pihenj. Júlia elaludt, ahogy fejét a párnára hajtotta. Telefon hangos csörgése ébresztette. Vakarta a szemét, „Natasa néni” villog. – Júlia! – ordította, hogy hátrébb kellett tartani a telefont. – Már húsz perce itt állunk! Miért nem nyitsz ajtót?! Júlia felült, megdörzsölte az arcát. Már lement a nap. – Mert nem vagyok otthon, – nevetett. – Hogyhogy nem?! Hol vagy?! – Másik városban. Csend, majd robbanás: – Hát teljesen elvetetted a sulykot?! Tudtad, hogy jövünk, és leléptél?! Hogy tehetted?! – Könnyedén. Mondtam, hogy nem fogadlak. Nem hallgattatok rám. – Hogy mersz?! Valakinek van kulcsa! A szomszédnak, a barátnődnek! Hívd fel, nyissa ki! Nélküled is elleszünk! Júlia megtorpant. Ez aztán a pofátlanság. – Komolyan gondolod? – Teljesen! Fáradtak vagyunk, te meg cirkuszolsz! – Soha nem akartam együtt élni veletek. Főleg nem nélkülem! – Te… Az ajtó nyikordult. Anya megjelent – köntös, kócos haj, összeszűkült szem. Szótlanul átvette a telefont. Júlia odaadta. – Natasa, – jeges hang, – itt Véra. Figyelj, és ne szakíts félbe. A telefonban hörgés. – Júri sosem szeretett. Egy pillanatig sem. Jobban tudom, mint bárki. Miért jársz a lányához, mit akarsz tőle? Natasa dadogott. – Rendben, – vágta el anya. – Többé ne hívd Júliát. Soha. Ha segítség kell, tudja, kihez fordulni, de az nem te vagy. Ennyi volt. Letette, visszaadta a telefont. Júlia döbbenten nézett rá, mintha most látná először. – Anya… Te… Sose láttalak ilyennek. Anya rámorgott, igazgatta a köntöst: – Apád tanította. Azt mondta, Natasa nénivel csak így lehet. Egyszer rá kell rivallni – utána évekig béke van. Kivillant a mosolya, szeme körül vidám ráncok. – Látod, ma is működik. Júlia felszabadultan nevetett, anya is kacagott. – Na, gyere, igyunk egy jó teát. Meséld el, mi volt!

Zsuzsika, itt Zsófia néni! csengett a vonal túlsó végén egy hamis örömhang, amitől az embernek összeszorultak a fogai. Egy hét múlva Budapesten leszünk, néhány papírt kell intéznünk, nálad laknánk majd, egy-két hétig, rendben?

Zsuzsa kis híján félrenyelte a teáját. Semmi szia, semmi hogy vagy, rögtön csak ennyi: nálad lakunk. Nem az, hogy megengeded-e, vagy kellemetlen lenne-e neked. Nálad lakunk. Pont.

Zsófi néni Zsuzsa igyekezett kedves hangon válaszolni , örülök, hogy hallom. De a lakhatás Inkább segítek keresni egy jó szállodát? Most egész olcsó lehetőségek akadnak.
Miféle szálloda? vágta rá az anyós hangján a néni, mintha Zsuzsa valami elképesztő ostobasággal állna elő. Miért dobnánk ki a pénzt? Hát az a háromszobás lakás apádtól maradt rád, nem? Egy ekkora lakás, egy embernek!

Zsuzsa lehunyta a szemét. Itt kezdődik

Ez az én lakásom, néni.
A tiéd? jelent meg a néni hangjában valami kellemetlenül csípős él. Hát az apád nem a családunk része volt? Vér nem válik vízzé, Zsuzsa! Mi nem vagyunk idegenek, de te úgy küldenél minket szállodába, mintha kutyák lennénk!
Senkit nem küldök sehová. Egyszerűen nem tudlak vendégül látni.
Miért is ne?

Mert múltkor pokollá tettétek az életemet, gondolta Zsuzsa, de máshogy fogalmazott:

Körülményeim miatt, Zsófi néni. Nem tudlak fogadni titeket.
Körülményei vannak! mostmár nem rejtette ingerültségét a néni. Három üres szoba, és neki körülményei vannak! Az apád mindenkit beengedett volna, soha nem zárta volna ki a családját. Te meg pont az anyádra ütöttél, olyan vagy, mint ő
Néni
Mi van, néni? Szombaton jövünk, ebédre ott vagyunk. Zoli és Péter jönnek velem. Fogadj minket normálisan.
Mondtam már, nem tudom
Zsuzsa! a hang parancsoló, kemény lett. Erről nem vitatkozunk. Szombaton ott leszünk.

A vonal megszakadt.

Zsuzsa lassan letette a telefont az asztalra. Ült egy percig, egy pontra szegezve a tekintetét. Végül nagyot sóhajtott és hátradőlt a széken.

Mindig ugyanígy

Két évvel ezelőtt Zsófi néni már vendégeskedett nála. Akkor négyen jöttek, három napot ígértek, két hét lett belőle. Zsuzsa ma is rosszul van attól a kavalkádtól: Zoli, a néni férje, kifeküdt a kanapéra utcai cipőben, hajnali háromig kapcsolgatva a tévét. Péter, a huszonhárom éves gyerek, folyton rámolt a hűtőből, és soha nem mosogatott maga után. A konyhát Zsófi néni uralta, mindent kritizált: a függönyöktől a csempéig.

Végül, amikor elmentek, Zsuzsa leégett fotelt, felhasadt polcot, gyanús foltokat talált a nappalija szőnyegén. Pénzről szó sem esett. Sem ételre, sem rezsire, amit az ott töltött két hét alatt rendesen termeltek. Csak összepakoltak, távoztak, és még hozzáfűzték: Köszönjük, Zsuzsika, igazán rendes vagy!

Zsuzsa megdörzsölte a homlokát.

Nem, ebből most elég. Kiabáljon csak a néni vérről, családról. Jöhet szombaton az ajtó zárva marad.
Elővette a telefont, böngészőbe lépett. Jó szállodát kell nekik keresni, tisztességeset, minden kényelemmel. Átküldi a címet, elmagyarázza, ez minden segítség, amit adni tud.

Ha ezt sem értik meg, az már nem az ő gondja.

Két nap telt nyugodtan, csendben. Zsuzsa dolgozott, esténként sétált, vacsorát főzött magának, és szinte elhitette magának, hogy a néni telefonja csak rossz álom volt. Ki tudja, talán meggondolják magukat. Talán találnak más rokont, akinél megszállhatnak.

Csütörtök délután csörgött ismét a telefon. Zsófi néni villant ki a kijelzőn, Zsuzsa gyomra összeszorult.

Zsuzsa, én vagyok! vidám hang tört be a lakás csendjébe. Holnap jövünk, a vonat kettőkor ér be. Fogadj minket, és teríts egy rendes ebédet, éhesek leszünk az úttól!

Zsuzsa lassan leült a kanapé szélére. Az ujjai elfehéredtek, ahogy a telefont szorította.

Zsófi néni mondta lassan, komolyan tagolva , már mondtam. Nem foglak beengedni titeket. Ne gyertek hozzám.
Jaj, hagyd már! kacagott fel a néni, mintha valami rossz viccet hallott volna. Ugyan, ne viselkedj úgy, mintha gyerek lennél. Megvettük a jegyeket!
Ez a ti dolgotok.
Zsuzsa, most komolyan? a hang értetlenkedett, aztán megint erőszakossá vált. Rokon vagy vagy sem? Segíteni kell a családnak, ez szent dolog!
Nem tartozom ezzel senkinek.
Dehogy nem! Az apád, nyugodjék békében
Elég volt az apámról, néni. Nem. Ez végleges.

A néni nagyot sóhajtott, látványosan, mintha hisztis gyereket hallgatna:

Zsuzsika, hogy te mit akarsz, az senkit nem érdekel! Család vagyunk. Ne viselkedj úgy, mintha ellenség lennénk! Holnap kettőre ne felejts el várni!
Mondom, hogy
Jó, puszillak, találkozunk!

Sípolás

Zsuzsa néhány másodpercig nézte a sötét kijelzőt. Valami forró, haragos érzés feszítette belülről. Ledobta a telefont a kanapéra, fel s alá járkált, mint egy bezárt állat.

Szóval tényleg senkit nem érdekel, ő mit szeretne. Szuper. Csodálatos.
Hirtelen megállt.

Szépen kalkulálj, drága Zsófi néni.

Zsuzsa felkapta a telefont, és kiválasztotta a névjegyzékből: Anya.

Halló? Zsuzsika? anyja hangja meleg, kissé meglepett volt. Történt valami?
Szia, anya, figyelj: tudnék hozzád menni holnap? Egy hétre, talán még tovább is.

Csend.

Holnap? Kislányom, hiszen most voltál nálam egy hónapja
Tudom. De nagyon kéne. Úgyis otthonról dolgozom, bárhonnan megy. Fogadsz, ugye?

Anyja még hallgatott pár másodpercig, Zsuzsa szinte látta, ahogy gondolkozik.

Persze, gyere csak. Mindig várlak, te tudod! Biztos minden rendben van?
Igen, anya, minden. Csak hiányzol.

Letette a telefont, és elmosolyodott. Szombaton, amikor a néni családjával megérkezik a lezárt ajtóhoz, akár ordíthatnak, zörgethetnek, cirkuszolhatnak is a lakás üres lesz. Nem a boltba ugrott el, nem barátnőhöz ment. Egy másik városban, háromszáz kilométerre lesz.

Zsuzsa megnyitotta a vonatjegy appot. Reggeli járat, hat óra negyvenöt. Tökéletes. Mire a családja eléri a házat, ő már anyja konyháján teázhat.

A vér kötelez, de néha a családnak is meg kell tanulnia a nem-et elfogadni.
A vonaton Zsuzsa hallgatta a kerekek zörejét, és azt képzelte, milyen arcot vág majd Zsófi néni a zárt ajtónál. Álmos volt, fejfájós, a lelke mégis nyugalomban pihent.

Anyja a peronon várta, átölelte, hazavitte. Túrós palacsintával megvendégelte, teával megkínálta, és ágyba küldte pihenni.

Majd megbeszéljük mondta, amikor elvette a csészét. Most előbb pihend ki magad.

Zsuzsa elaludt, ahogy feje a párnát érte.

Telefon éles csengése ébresztette. Félálomban a szekrényről vette le a telefont, hunyorogva nézte: Zsófi néni.

Zsuzsa! a néni olyan hangosan ordított, hogy arrébb kellett tartani a mobilt. Már húsz perce az ajtódnál állunk! Miért nem nyitsz ajtót?!

Zsuzsa felült, arcát a tenyerébe temette. Odakint már lement a nap, átaludta a délutánt.

Mert nem vagyok ott felelte, és nem tudta elfojtani a mosolyt.
Micsoda?! Hol vagy?!
Egy másik városban.

Csend. Majd robbanás:

Teljesen elvetetted a sulykot! Tudtad, hogy jövünk, és egyszerűen elpályáztál?! Ezt hogy tehetted?!
Könnyen. Megmondtam, hogy nem engedlek be. Nem hallgattál rám.
Hogy merészelsz így beszélni! Biztosan van kulcsod valakinek! A szomszédnak vagy a barátnődnek! Hívd fel őket, hozzák el! Nélküled is elleszünk, nem vagyunk már gyerekek!

Zsuzsa megdermedt. Ez már tényleg arcátlanság.

Néni, ezt komolyan gondolod?
Teljesen! Fáradtak vagyunk, úton voltunk, és te bolondozol!
Nem fogtok az én lakásomban lakni, nélkülem meg pláne nem.
Te

Az ajtó nyikordult. Anyja jelent meg a küszöbön, köntösben, kócosan, komoly arccal. Csendben átnyújtotta a kezét, és Zsuzsa, maga sem tudja miért, átadta a telefont.

Sára vagyok, Zsófia. Figyelj, és ne szakíts félbe! mondta, fagyos hangon.

A vonal másik végén értetlen nyöszörgés.

Amikor még Géza élt, ki nem állhatott téged folytatta csendesen anya. Pontosan tudom, miért. Miért nyomulsz most a lányára? Mit akarsz tőle?

A néni kapkodott levegő után, meg-megakadt.

Jó, így lesz vágta el az anya. Többet ne hívd Zsuzsát. Sose. Ha segítség kell, van, kihez fordulnia, nem hozzád. Ennyi.

Letette a telefont, visszaadta lányának.
Zsuzsa úgy nézett anyjára, mintha először látná.

Anya Még sosem láttalak ilyennek.

Anyja megvonta a vállát, megigazította a köntösét.

Ezt Géza tanította. Azt mondta, Zsófiával így kell bánni. Egyszer odacsapsz utána évekig békén hagy.

Elmosolyodott, szeme körül nevető ráncok jelentek meg.

Látod, működik máig.

Zsuzsa felnevetett, szívből, oldódva a napok feszültségéből. Anyja vele nevetett.

Na, gyere mutatott a konyha felé , igyunk teát. Meséld el, mi történt!

És Zsuzsa rájött: néha fontosabb meghúzni a saját határaidat, mint a családi elvárásoknak megfelelni. Mert önmagadat tisztelni az első lépés ahhoz, hogy mások is tiszteljenek.

Rate article
News 24 Justall
Nyiss ajtót, megjöttünk – avagy amikor a rokonság bejelenti: „Egy-két hétig nálad lakunk, ugye jó lesz?” – Júlcsikám, itt Natasa néni! – csilingelt a telefonban az a hamis öröm, amitől lúdbőrös lettem. – Jövő héten jövünk Pestre, intézni kell néhány papírt. Csatlakozunk hozzád, elpöffögünk nálad, egy-két hétig, oké? Júlia majdnem félrenyelte a teáját. Se „szia”, se „hogy vagy”, mindjárt: lakunk. Nem „megengednéd-e?”, nem „alkalmas-e?”, csak lakunk. Pont. – Natasa néni, – igyekezett, hogy hangja kedvesnek hasson, – örülök, hogy hallom, de a lakás… Szívesen segítek nektek jó szállodát keresni, van most pár kedvező lehetőség. – Miféle szálloda? – vágott vissza a néni, mintha Júlia óriási butaságot mondott volna. – Minek kidobni rá pénzt? Apádtól örökölted azt a háromszobásat! Egy embernek egész lakás? Júlia becsukta a szemét. Kezdődik. – Ez az én lakásom, néni. – Tied? – valami éles, kellemetlen csendült a hangban. – Apád akkor ki volt, ha nem családtag? Vér nem válik vízzé, Júlia! Nem vagyunk idegenek, hát hogyan küldenél szállodába, mint valami kutyákat?! – Nem küldök senkit, csak nálam most nem tudtok, sajnálom. – Ugyan már, miért ne? „Mert legutóbb pokollá tettétek az életemet”, gondolta Júlia, de mást mondott: – Körülmények miatt, Natasa néni, nem tudlak most fogadni. – Körülmények? – már nem volt titok a sértettség. – Három szoba üres, neki meg körülményei vannak! Az apád sose dobta volna ki a családot! Te meg – épp, mint az anyád… – Néni… – Mi van, „néni”? Szombaton jövünk, ebédre. Maxim és Palkó is velem. Szépen fogadsz minket. – Ahogy mondtam, nem tudok. – Júlia! – a hang kemény, parancsoló. – Ezt nem vitatjuk. Szombaton ott leszünk. Letette. Júlia merengve nézett maga elé, majd nagyot sóhajtott. Ez megy mindig… Két éve már járt Natasa néni nála „vendégségben”. Akkor négyen jöttek, három napot mondtak – két hét lett belőle. Maxim, Natasa ura, szétrakva trónolt az ő kanapéján, cipőben, éjszakákba nyúlóan nyomta a távirányítót. Palkó, a 23 éves nagybácsi-fiú, csak lopta a kaját és sose mosott el. Natasa néni úrnősködött a konyhában, mindenhez volt egy rossz szava – a függönytől a csempéig. Mire elmentek, Júlia talált egy kiégetett karfát, eltört fürdőszobai polcot és gyanús foltokat a nappali szőnyegen. Pénzről persze szó sem esett: sem kajára, sem rezsire nem adtak egy fillért se. Cuccot összepakoltak, leléptek – „Köszönöm, Júlcsika, igazi kis angyal vagy.” Júlia masszírozta a halántékát. Nem. Ez többször nem fordul elő. Kiabálhat Natasa néni apáról-meg családról, jöhet szombaton, de az ajtó zárva lesz. Telefon, böngésző: keresni nekik egy jó szállót. Cím, instrukciók – ennyi, amit most hajlandó megtenni. Ha nem értik meg – az már az ő bajuk. Két nap csend. Júlia dolgozott, esténként sétált, egyedül evett, majdnem elhitte, hogy a hívás csak rossz álom volt. Talán meggondolják magukat, talán találnak mást, akit meg lehet terhelni. Csütörtök este, „Natasa néni” villan a kijelzőn. Gyomra összeszűkül. – Júlia, én vagyok! – csörtetett be a hangsávba. – Holnap érkezünk, kettőkor beér a vonat. Legyél ott, teríts, kell egy rendes ebéd! Júlia lassan leült. Ujjai fehérek a telefontól. – Natasa néni, – mondta lassan, tagoltan, – nem engedlek be. Ne gyertek. – Áh, ne szórakozz! – nevetett, mintha viccet hallott volna. – Színlelsz már megint! Megvettük a jegyeket! – Ez a ti dolgotok. – Júlia, hát mi van veled? – döbbenet, majd megszokott nyomás. – Családtag vagy, kötelességed segíteni, az szent! – Nem tartozom senkinek. – Dehogynem! Apád, Isten nyugtassa… – Elég az apámból, néni. Nemet mondtam, ez végleges. Nagyot sóhajtott. – Júlcsika, a véleményed most senkit nem érdekel, érted? Mi család vagyunk! Mit színlelsz, mint az ellenség… Holnap kettőkor, ott leszel! – Már mondtam… – Jó, puszi, találkozunk! Letette. Júlia nézte a sötét kijelzőt. Valami harag fortyogott benne. Elhajította a telefont, járkált, mint ketrecbe zárt vad. Kezüket, „drága” Natasa néni, szélesre tárják. Telefon, névjegyek, „Anya”. – Halló? Júlcsikám? – kicsit aggódó a hang. – Mi történt? – Szia anya! Szeretnék menni hozzád. Holnap. Egy hétre, talán tovább is. Pillanatnyi csend. – Holnap? De hiszen most voltál… – Tudom. De tényleg kéne. Otthonról dolgozom, mindegy, hol vagyok. Befogadsz? Anyja tétovázott, próbálta kisilabizálni, mi van. – Persze, gyere. Mindig örülök neked. De biztos, hogy minden rendben? – Igen, anya, csak hiányoztál. Letette, elmosolyodott. Holnapra Natasa néni családja bezárt ajtó előtt toporog. Akárhogy hívnak, dörömbölnek, Júlia már messze lesz. Másik városban, háromszáz kilométerre. Menetrend, jegy: reggel 6:45, pont jó. Mire a néni odaér, ő már anyja konyháján teázik. Vér nem víz, de néha a családnak is kell egy „nem”. A vonaton Júlia az ütemes kattogást hallgatva azon nevetett, milyen arcot vág majd Natasa néni a záros ajtónál. Anya a pályaudvaron várta, átölelte, hazavitte. Blinek, tea, ágy. – Majd megbeszéljük – vette el a csészét. – Előbb pihenj. Júlia elaludt, ahogy fejét a párnára hajtotta. Telefon hangos csörgése ébresztette. Vakarta a szemét, „Natasa néni” villog. – Júlia! – ordította, hogy hátrébb kellett tartani a telefont. – Már húsz perce itt állunk! Miért nem nyitsz ajtót?! Júlia felült, megdörzsölte az arcát. Már lement a nap. – Mert nem vagyok otthon, – nevetett. – Hogyhogy nem?! Hol vagy?! – Másik városban. Csend, majd robbanás: – Hát teljesen elvetetted a sulykot?! Tudtad, hogy jövünk, és leléptél?! Hogy tehetted?! – Könnyedén. Mondtam, hogy nem fogadlak. Nem hallgattatok rám. – Hogy mersz?! Valakinek van kulcsa! A szomszédnak, a barátnődnek! Hívd fel, nyissa ki! Nélküled is elleszünk! Júlia megtorpant. Ez aztán a pofátlanság. – Komolyan gondolod? – Teljesen! Fáradtak vagyunk, te meg cirkuszolsz! – Soha nem akartam együtt élni veletek. Főleg nem nélkülem! – Te… Az ajtó nyikordult. Anya megjelent – köntös, kócos haj, összeszűkült szem. Szótlanul átvette a telefont. Júlia odaadta. – Natasa, – jeges hang, – itt Véra. Figyelj, és ne szakíts félbe. A telefonban hörgés. – Júri sosem szeretett. Egy pillanatig sem. Jobban tudom, mint bárki. Miért jársz a lányához, mit akarsz tőle? Natasa dadogott. – Rendben, – vágta el anya. – Többé ne hívd Júliát. Soha. Ha segítség kell, tudja, kihez fordulni, de az nem te vagy. Ennyi volt. Letette, visszaadta a telefont. Júlia döbbenten nézett rá, mintha most látná először. – Anya… Te… Sose láttalak ilyennek. Anya rámorgott, igazgatta a köntöst: – Apád tanította. Azt mondta, Natasa nénivel csak így lehet. Egyszer rá kell rivallni – utána évekig béke van. Kivillant a mosolya, szeme körül vidám ráncok. – Látod, ma is működik. Júlia felszabadultan nevetett, anya is kacagott. – Na, gyere, igyunk egy jó teát. Meséld el, mi volt!