Falura költözve magunkkal vittük városi macskánkat, Csongort. A faluban élt Csongor testvére is, akit Bercelnek hívtak. Bercelnek jellegzetesen kidülledtek a szemei, innen kapta a nevét a falusiak sosem voltak túl finomkodók.
Eleinte Csongornak nem volt könnyű dolga. Bár maga is elég apró termetű, Bercel nekiállt katonás rendet tartani, ahogy nálunk mondják. Folyton elzavarta a kajától, és közben úgy fújt, mint mikor a szomszéd néni ordít a piacon, mert elfogyott a túróscsusza.
Egy idő után Bercel elkövette a tipikus baklövést: elhitte magáról, hogy sérthetetlen, és egyszerűen, nyíltan rátámadt Csongorra. Csongor csak bágyadtan legyintgetett rá, ahogy egy úriember a legyezőjével: hagyjon már, grófnő. Végül azonban véletlenül eltalálta egy jobb horoggal, Bercelt meg utána a trágyadombból kellett kiszedni. Így, ugyanúgy, ahogy Csongor életében annyi minden, teljesen véletlenül és ügyetlenül, mégis a tápláléklánc csúcsára került.
A faluban a macskákat teljesen praktikusan kezelik: Csongort csak a tél mentette meg a mezőre hajtástól. Az étkezést kreatívan és meglehetősen rendszertelenül intézik. Csongor alig tudta megszokni ezt, hiszen a városban mindig pontosan, ezüst tálkából evett, sőt, még inas is hívta asztalhoz.
Az új helyzet miatti stressztől gyorsan visszatértek a vadabb ösztönei. Nem egyszer azon kaptam éjjel, hogy a gáztűzhelyen áll, pofával a fazékban turkál. Bercel közben a sámlin őrt állt, kétségbeesetten fújt, ahogy csak tudott, hogy jelezze Csongornak: Vigyázz, jön a gazda!. Csongor ilyenkor csak lustán rám nézett és nyávogott valami olyasmit Bercelnek: Ezt ne féltsd, ez velünk van, látnád, hogy keresgél a hűtőben éjjelente!.
Egyszer úgy gondoltuk, Csongor már készen áll rá, kivittük az udvarra, leültettük a hóba. Amikor felénk fordult, a feje egészen fehér lett, a szemében meg ott ült mindaz a szomorúság, amit egy rosszul leélt élet ad, mintha csak Al Pacino lenne a Sebhelyesarcúban. Többször ezek után már nem engedtük ki.
Egyik este Artúrhoz, a fiamhoz, átjöttek a helyi barátai. Kellemesen elhelyezkedtünk a nappaliban, én pedig felolvastam nekik Arany Jánostól a Mátyás anyját. Épp annál a résznél tartottam, ahol a mostoha fekete macskává változik és koppanva kaparja a padlót, amikor a nappali ajtaja rémes nyikorgással kinyílt, és Bercel lépett be peckesen.
Nos, sajnos Csongor tényleg megtanította Bercelt a saját titkos trükkjére: bármilyen ajtót ki tudott nyitni a mancsával. A nappali szűkös volt, de nekünk és a gyerekeknek még épp sikerült szétröppennünk. Egyik kisfiút végül az ablakból kellett kiszedni, csak az mentette meg a kieséstől, hogy a nagymamája jól etette, így nem fért ki teljesen.
Ja, és talán most kell elmondanom azt is, hogy Bercel teljesen, reménytelenül fekete. Mégis, valljuk meg, ritkán ér el a magyar klasszikus ilyen elementáris hatást a mai gyerekekenAttól a naptól kezdve a faluban mindenhol csak suttogták: A két feketemacska, azok bizony nem evilágiak. És bár a gyerekek először rémülten néztek a sötéten osonó árnyakra, hamar kiderült, hogy nincs mitől tartani. Csongor és Bercel, szövetségben és immár egyenlő felekként, estéről estére együtt járták be a portát, felváltva fosztogatva a kamrát, ahogyan csak két igazi vidéki úri macska teheti.
Később, mikor éjszaka valami gyanús csörtetés hallatszott a padlás felől, mindenki csak elmosolyodott, mert tudtuk: most már egyik macska sem magányos a nagy falusi világban. Együtt tanulták meg élvezni a szabadságot, és ugyan a tej sosem került vissza az ezüst tálba, Csongor szemeiben végre felcsillant valami, aminek korábban csak nyomát láttuk: elégedettség és öröm s ha néha két fekete árny futott keresztül a holdfényben, csak annyit mondtunk: No, ma este is bajnokaink őrzik az udvart.
Így lett falusi legenda két, valaha idegen macska barátsága és mi mind, kicsik és nagyok, csendben tudomásul vettük, hogy a legváratlanabb helyeken is születhet otthon.
