Egy busz. Az utasok csendben ülnek, senki sem törődik a másikkal. Odakint szakad az eső. Az egyik megállónál felszáll egy hajléktalan. Bár alig lehetett ötven, sokkal idősebbnek nézett ki. Kellemetlen szag terjengett szét a járműben; ruhája elhasznált, arca fáradt volt.
Jó emberek, könyörgöm, adjanak pár forintot kenyérre. Három napja nem ettem semmit, szólt halkan.
A legtöbben ügyet sem vetettek rá, néhányan viszont elkezdtek aprót keresni a tárcájukban.
Egyszer csak egy utas felkiáltott:
Nincs pénze ételre? Menjen dolgozni! Meddig élhet mások pénzéből? Ma engem is kirúgtak, de mégsem kéregetek. Nekem is hitelem van a panelra!
A férfi ápoltnak tűnt. A hajléktalan lesütötte a szemét, zavarban volt. Koszos kezeivel turkált a zsebében, elővette megtakarított fillérjeit, és a férfihoz lépett.
Tessék, magának most jobban kell, mint nekem. A jó emberek majd segítenek rajtam is valahogy.
Ezzel a hajléktalan leszállni készült a buszról. A férfi utána rohant, próbálta visszaadni a pénzt. Az utasok némán figyelték az eseményeket.
Amikor utolérte a hajléktalant, magyarázkodni kezdett: meg akarta mutatni az igazát. A hajléktalan azonban csak mosolygott, nem fogadta el a pénzt.
Az élet szép dolog. Sok a jó ember ebben a világban. Meg kell tanulni örülni minden pillanatnak, mondta elgondolkodva.
A férfi ott maradt mozdulatlanul, könnyek folytak le az arcán. Látszott, hogy ez a találkozás mélyen megérintette. Szorította kezében a pénzt, amit a hajléktalantól kapott.







