Szia, elmesélem, mi minden történt Kincsővel, úgy, ahogy csak egy jó barát mesélhet.
Kincső már negyven éve vezette a saját ékszerláncát a fővárosban, Budapesten. A vállalkozást a férje, Márton apja segítette elindítani, így Kincső most már igazi üzleti asszony, stabilan áll a lábaán. Negyven éves korában szép társasági rendezvényeken járt, megjelent a divatmagazinok címlapján, és baráti viszonyban volt a budapesti sztárokkal: színészekkel, énekesnőkkel, ügyvédekkel Emellett Kincső nevelte a fiát, Márkot. Szóval minden szépíti látszott, csak egy dolog hiányzott: a szerelem.
Bár a luxusötvenes lakásában öt szobás otthonban élvezte a magányt, néha úgy érzi, hogy valami hiányzik.
Miközben Kincső még gyerek volt, egy kis városban, Szegeden élte a mindennapokat a nagymamájával, Mária bácsival. Szülei Budapestre költöztek, amikor Kincső alig múlt el a hét évén, szerződéses munkára hívták őket, a kislányt pedig a nagymama gondozta. Mária bácsi nagy szeretettel ölelte becsét, mintha a saját leánya lett volna.
Ahogy Kincső felnőtt, beleszeretett a osztálytársába, Bálintba. Ő is viszonozta az érzéseket, mindketten csak tizenhat évesek voltak. A nagymama, aki már öt gyereket nevelt fel, csak a vállát rázta: Ki ne bolondozott volna 16 évesen? A fiatal szív csak úgy jár, mint a galamb a nyárban. De Kincső meg Bálint idővel egyre mélyebben elmerültek a szerelemben, már nem vettek észre semmit körülöttük. Átmentek a középiskolán, meg a főiskolára is beiratkoztak. Az első évben Kincső azt mondta Bálintnak: Készülj fel, apa leszel. Bálint nevetve válaszolt: Mindig készen állok!
De egy hónap sem telt el, míg Kincső elvitte a papírjait az egyetemről, és visszament a szüleihez Budapestre. Bálint tanácstalanul állt, és a nagymamához, Máriához ment: Mi lesz velünk, ha nem lesz étel a gyereknek? A szeretet nem játék, a baba még sok mindenre vágyik. A nagymama csak bólintott, és tanácsot adott. Bálint egy levelet írt Kincsőnek, aki rögtön válaszolt: Gyere hozzám. Így hát Bálint gyorsan beült a vonatra, hogy Budapestre érjen. Kincső anyukája, Anna Kovács nyitotta ki a kaput: Üdv, Bálint vagyok, Kincsőhöz jöttem. Anna udvariasan behívta a konyhába, de Kincső már nem volt otthon.
Anna azt mondta: Bálint, kérlek, hagyd békén a családunkat, felejts el Kincsőt. Bálint megkérdezte, hogy várhat-e Kincsőre, de Anna elmondta, hogy Kincső most egy egészségügyi központban pihen, két hét múlva tér vissza. Mindezt megtettétek, most már mi magunk intézzük, zárta. Bálint ott állt, mint a megszorított szög, majd elindult a vasútállomás felé.
Az ő neve, Kincső, a latin stella (csillag) jelentéssel bírt, így Bálint számára mindig a fénylő iránytű maradt, amit követett. Hazatérve a tanulmányaiba mélyedt, de nem tudta, mit tegyen: kövesse-e Kincsőt, vagy vágjon egy új útra?
Amikor Kincső született Márk, Bálint újra megpróbált kedveskedni Annának, és sok ajándékot hozott a kisfiú születéséhez. Ahogy mondják, ha már elkezdtük a kását, ne sajnáljuk a vajat. De Anna még mindig szilárdan állt, mondván: Nekünk nincs szükségünk a te ajándékaidra. Márkot mi egyedül neveljük! A férjemmel nem tudunk engedni a kicsinek másféle kenyeret, mint amilyet mi adunk. Bálint leereszkedett, szomorúan, mint egy madár, amelynek a szárnya alig bírja a szélét. Barátja gúnyosan megjegyezte: Óvakodj a gazdag szülőanyától, mint a szarvasmarha szarvasrémétől!
Az évek múltával Bálint megtalálta Milánát, egy őszinte, kedves nőt, akivel közösen szülték a lányukat, Júliát. Az első házasévekben Bálint csak a Milánától kapott szeretetet élvezte. Mielőtt házasságuk megtörténne, Bálint bevallotta nekik, hogy egykor másik nőre ábrándozott. Milána szigorúan válaszolt: A szavaid kemények, de túlélünk, és megpróbálom visszaszerezni a szíved.
Bálint később a saját kisváros főpolgármestere lett, de Kincső továbbra is a szívében élt. Idővel a kapcsolatuk újra szorosabbá vált, Bálint gyakran látogatta Budapestre, megismerkedve Márkkal, aki már tinédzser lett. Kincső végül férjhez ment, és a férje nagyon kedvelte Annát, aki egykor a lányát nevelte.
Öt évvel később Kincső, miután néhány évre Londonba költözött a férjével, visszatért Magyarországra. Márknak, aki már tizennégy éves, tipikus tinédzser problémái jelentkeztek. Bálint, a fiad már nem hallgat, gyere és segíts! kiáltotta Kincső a telefonba. Bálint azonnal otthagyta a munkáit, és Budapestre sietett, hogy megmentse kedvesét.
Milána, a férjétől elköszönve, az ablak mellett sírt, mert már megszokta a Kincsőtől érkező éjszakai hívásokat. Bálint mindig gyorsan felugrott az ágyból, a fürdőbe ment, és titokzatos szavakkal suttogott Kincsőnek. Milánának a második szerepe maradt: a férje életének háttérszereplője, akit nem tudott megítélni, hogy értékeli-e a nagylelkűségét. A szívében gyakran csak homály volt, és a zavarodottság szorította.
De amikor Bálint visszatért a fővárosi útjáról, Milána boldogan ragyogott, mintha a napfénytől fényeskedne. Mert a férjem itt van velem, tudja, mennyire nagy a szeretetem, gondolta, és ez a pillanat a boldogság trónjára emelte őt. Elhatározta, hogy megnyitja a szívét, mint egy arany kulcs a vár kapuját, hogy megvásárolja a szeretetet. Gyakran törölte a felesleges könnyet, csendben maradt, miközben Bálint egy óriási plüssmedvével lepte meg Márkot. Az ajándék nyugtató hatással volt rá, mert tudta, hogy Bálint még mindig a lányuk, Júlia iránt mélyen ragaszkodik.
Emlékezett nagymamája szavaira: A feleség a férjnek kötés, a férj a feleségnek pásztor.
Tavasszal Bálint újra Budapestre készülődött, hogy részt vegyen Márk esküvőjén. Milána tudta, miért megy, és izgatottan várta a nagy napot. Bálint ajándékként egy utazást adományozott a párok számára Görögországba.
Az esküvő közepén Kincső a fülébe suttogta Bálintnak: Talán most kezdhetünk újra? Bálint könnyedén felvétette a levegőt, és válaszolt: Nem, Kincső, túl késő. Milánával akarok együtt maradni, a legjobb feleség, akit csak találhatok.
