Nincs helye az életemben, és sosem lesz!

Nincs helye az életemben, és soha nem is lesz! Ma úgy döntöttem, hogy kiadom magamból mindazt, ami bánt. Nem várok együttérzésre, sem tanácsokra – csak szeretnék megszabadulni ettől a nehéz érzéstől a lelkemben. Tudom, mit éltem át, és a fájdalom és árulás ellenére is büszkén fogok élni. Mert valóban szerettem.

Katalinnal négy éve találkoztam egy bábkiállításon Szegeden. Ő csak néhány napra jött, de ez elegendő volt ahhoz, hogy köztünk lángra lobbanjon a vonzalom. Minden olyan volt, mint a filmekben – hosszú beszélgetések, nevetés, gyengéd pillantások. Két hónap múlva úgy döntött, hogy hozzám költözik, otthagyták mögött Mosonmagyaróvárt.

Mindketten elváltunk, és átéltük a csalódást. Én nem tartottam a kapcsolatot a volt feleségemmel, ő pedig a volt férjével. Katalin mesélte, hogy ő tönkretette az életét, manipulálta a lányukat, hogy a képzeletbeli falakat építse közéjük. Mindkettőnknek voltak drámái korábban, és úgy tűnt, végre megtaláltuk a nyugalmas, érett sz szerelmet.

Boldog voltam. Ő viszont nem.
Valóban szerettem őt. Senki sem viselt ennyire gondoskodóan irántam, mint ő. Elkezdettünk együtt élni, terveztük a jövőt. Az érett korban tapasztalt szerelem különleges. Már tudod, mit akarsz, értékeled a pillanatokat, tudatosan élsz.

De az élet újra meglepett, egy olyan csapással, amire nem is gondoltam.

Árulás
Július elején először utaztunk el kettesben – a Balatonra. Tó, napfény, hosszú séták a parton… Biztos voltam benne, hogy minden tökéletes.

De hirtelen kiderült, hogy volt férje és lánya, a kétéves unokájukkal együtt, szintén a közelben nyaralnak – Tihanyban.

Emlékszem, hogy mondta, hogy nincs kapcsolatban velük, hogy a lánya nem akarja megismerni, hogy levágta magát a múltjáról. De egyik nap a telefonja megszólalt. Katalin ránézett a kijelzőre, és hirtelen boldog lett.

– Persze, gyertek! Mi itt vagyunk a szállodában… – hallottam a hangját.

Nem értettem, mi történik. Hogyan találtak egymásra?

Néhány óra múlva megérkeztek. A lánya egy pillantást sem vetett rám – az egész figyelme az édesanyjára irányult. Katalin… szó szerint ragyogott. Az unokáját még sosem látta, és most, végre megérkezett.

Boldogságtól sírt, karjaiban tartotta a kislányt, csókolgatta és ölelgette. Nem tehettem mást, csak néztem, és úgy éreztem, hogy én vagyok a felesleges.

– Kimegyek sétálni – mondtam, hogy hagyjam őket egyedül.

Amikor visszatértem, láttam, hogy a volt férje nézte őt… szeretettel, valami csendes nosztalgiával.

Aggódni kezdtem.

Láthatatlan repedés
Amikor elmentek, visszatértünk a szobába. Katalin azonnal lefeküdt, még csak jó éjt sem kívánt nekem. Ez volt az első alkalom.

Reggel furcsán nézett ki – idegesnek és gondolkodónak.

– Csak fáj a fejem – mondta.

De valami megváltozott.

Két nap múlva bejelentette, hogy korábban haza kell mennünk. Kapkodva pakolt, az úton szinte nem is beszélt.

Aztán… Aztán eltűnt.

Eltűnés
A hazaérkezésünket követő napon “ügyeket intézni” indult Budapestre. És többé nem jött vissza.

Bár hétszer próbáltam hívni, mindig találta ki valami kifogást – „metróban vagyok”, „találkozón vagyok”, „később hívok”. De nem hívott.

Én viszont nem tudtam újra tárcsázni. Egyszerűen nem tudtam.

Egy hétig tétovázva nyújtottam a kezem a telefon felé, de aztán csak ráejtettem az ágyra, tudva, hogy nem bírom elviselni a következő hazugságot.

Szavak nélkül mindent megértettem.

Zárt ajtó
Két hét elteltével végre hívott. A hangja csendes volt, mint aki bűnbánó.

– Hibát követtem el. Azt hittem… Eltévedtem… Bocsáss meg.

Mondott még valamit, de már nem figyeltem.

– Késő, Katalin.

Majd letettem a telefont.

Nem várom, hogy az új-öreg férfi megváltozzon. Lehet, hogy egy év múlva, kettő, vagy három év múlva újra hívni fog.

De most már ez nem számít.

Az életemben már nincs helye számára.

Rate article
News 24 Justall
Nincs helye az életemben, és sosem lesz!