„Nézd csak meg, mire hasonlítasz! Egy lángos, nem pedig egy asszony!” – mondta Péter megvetően, miközben a feleségére nézett. A szívében már rég ott lappangott a fáradtság és a vágy, hogy minél messzebb legyen a közös otthonuktól.
„Édesem, de nemrég szültem a fiunkat. Adj időt, és lefogyok.” – Mária könnyes szemmel próbált érvelni.
„A barátaim feleségei is szültek, és máris formásak. Még a terhesség alatt sem híztak ennyit!”
Péter mélyen megvetette a feleségét. Nem ilyen nőt akart maga mellett, hanem egy élénket, magabiztost, akinek még otthon is elegáns a megjelenése. Az előtte álló nő pedig csak egy szomorú, köntösbe bújt alak volt, folyton bocsánatkérő tekintettel.
De ott volt Boglárka – ő más volt! Vakmerő, öntelt, gyönyörű! Mindig várta őt, és szenvedéllyel szerette. És persze – mint minden szerető – reménykedett, hogy Péter elválik Máriától.
Péter keze a zsebében a telefon után nyúlt…
„Elmegyek sétálni, közben kenyeret is veszek.” – hazudta.
Az utcán azonnal Boglárkát hívta.
„Szia, Cicuskám! Hiányoztál. Kibírhatatlan otthon. Hozzád akarok menni! Jöhetek most?”
„Szia! Várlak, puszi!” – dorombolta vissza Boglárka.
Péter hazavitte a kenyeret, összerezzent a síró gyerektől, és közölte Máriával, hogy sürgősen be kell mennie dolgozni.
Műszakban dolgozott, így könnyű volt hazudni, hogy beteg kollégát kell helyettesítenie. Mária megértően bólintott, és meg akarta csókolni a férjét, de az véletlenül elfordult.
A gyermek elaludt, Mária magányosan ült a szobában, és gondolkodott a férje szavain.
Igaz, megváltozott az esküvő óta, nem figyelt magára, meghízott. A kisgyerek minden idejét elvette, ezért csak kapkodva evett, gyakran éjszaka is.
Éjfél közelében már csak a telefonját bámulta, de Péteré kikapcsolt. Miután megetette a gyereket, lefeküdt aludni.
Reggel Péter hazaért, és rögtön bejelentette, hogy elhagyja a családot. Másik nőt szeret, őt pedig nem. A gyereket azonban nála hagyja, és fizetni fog a tartására.
Nehéz leírni, mit érezhetett Mária abban a pillanatban. De nem sírt, nem könyörgött, csak csendben maradt.
Eltelt egy év…
Sok minden történt ezalatt. A kisfiú felnőtt, elkezdte az óvodát. Mária munkát vállalt, edzőterembe és uszodába járt. Az súlya lassan csökkent. Bár vékony nem lett, de alakja szebb formát öltött.
A munkahelyén egy László nevű kolléga mindig segített neki, barátságosan. Egyszer még moziba is meghívta, aztán a parkba. Egyre komolyabbra fordult a kapcsolatuk, és fél év múlva összeházasodtak. Lászlót nem zavarta Mária alkata. A kedves mosolyt látta, a szép szemeit, és becsülte a természetét.
Mária fiát is úgy fogadta, mint a sajátját. Nem sokára a kisfiú is „apukának” szólította.
Egy nap Mária régi szomszédjával találkozott, ahol még Péterrel lakott.
„Mári, elképzeled? Láttam Pétert! Feleségül vette a szeretőjét! Mostanában szült, és olyan kövér lett. Azóta Péter mindig dolgozik, sosem ér haza időben.”
Máriát már nem érdekelte. Rég nem látta az exét. A gyerektartást ugyan fizette, de csak nyomorúságos összeget, a fiú életének semmi részét nem látta. De neki már mindegy volt.
Hisz most igazán boldog volt Lászlóval, aki a legjobb apa és férj volt, amit csak el tudott képzelni.







