Nevettek a lány olcsó kabátján, amíg meg nem tudták az igazságot
Egy olyan világban, ahol mindent márkák és árcédulák szabnak meg, hajlamosak vagyunk elfelejteni a legfontosabbat: az embert. Ez a történet egy exkluzív jótékonysági esten esett meg Budapesten, a város egyik legtúlárazottabb szállodájának fényűző termében.
Az Arany Teremben minden csillogott: gyémántok, kristálycsillárok, még a pezsgőspoharak is úgy szikráztak, mintha direkt a fényképezőgépekhez lettek volna tervezve. Ott tündökölt Erna, egy elképesztő aranyszínű ruhában, karján Zsoltival, kezükben egy-egy pohár évjáratos tokaji. Épp a vendégeket csipkelődve méltatták azaz inkább kibeszélték , amikor az ajtóban megjelent egy fiatal lány, Borbála. Egyszerű, kopottas bézs kabátban és teljesen hétköznapi, sarkatlan cipőben lépett be na, ő aztán biztos nem a dresszkód miatt aggódott.
Erna a lehető legfeltűnőbben nézett végig Borbálán, orrát az égig emelte, és az arcán olyan fintor jelent meg, amit csak a magyar kabaréban látni. Zsolti odahajolt hozzá és olyan hangerővel súgta:
A takarítók talán ma elfelejtették, merre van a hátsó bejárat?
Erna előrelépett, szemében villogott a főnökasszony nézés, és gúnyos hangsúllyal szólt:
Kedveském, ingyenkonyha három utcával arrébb van, itt most a csilivili a főszerep. Már ne haragudj, de teljesen elrontod az estém hangulatát!
Borbála azonban higgadt maradt, egy pillanatra sem vette le a szemét Ernáról. Olyan tartás sugárzott belőle, mintha legalább egy miniszterelnöknőre várna mindenki, és nem a ruhája miatt kerülné el valaki a vonatot.
Ekkor lépett oda hozzájuk nagy igyekezettel egy idősödő férfi, méregdrága öltönyben úr Balogh, az alapítvány igazgatója. Zsoltiék már a legbájosabb mosolyukat gyakorolták, amikor a férfi rájuk se nézett, csak Borbála elé járult tiszteletteljesen meghajolva:
Borbála asszony! Elnézését kérem, a magángép korábban érkezett, mint vártuk. A holding megvásárlásáról szóló szerződés aláírásra vár.
Erna arca úgy megnyúlt, hogy még a Muskátli utcai szobrász is elirigyelte volna azt a mimikát. Kezéből kihullott a tokaji, a pohár csörömpölve szétgurult a márványpadlón. Micsoda balhé!
A történet befejezése
Borbála teljesen nyugodtan átvette a tollat az asszisztensétől, és még a régi kabátját sem vette le magabiztosan aláírta a dokumentumot.
Majd odafordult a dermedten álló Ernához, és halk, de jéghideg hangon annyit mondott:
Egyébként, Erna, ez most már nem a te bulid. Épp most vettem meg ezt az épületet és a férjed cégét. Az az esztétika, amit képviselsz, nem igazán passzol a terveimhez. Biztonságiak, kísérjék ki ezt a két személyt, legyenek szívesek!
Zsolti és Erna ott álltak szótlanságba dermedt arccal, amíg a biztonságiak udvarias, de határozott mozdulatokkal megkérték őket, hogy fáradjanak ki.
A tanulság: Sose ítéld meg az embert a ruhája alapján! Egy viseltes kabát alatt akár az is lehet, aki holnap a sorsodról dönt.
Neked volt már hasonlóan bosszantó találkozásod a magyar nagyarcokkal? Írd meg kommentben a sztoridat! Ahogy Borbála végigsétált a termen, a vendégsereg kényelmetlenül fészkelődött, csillogásuk most már üressé, kacatossá fakult. A személyzet meghajolt, az új tulajdonos mindenkit egy udvarias mosollyal illette. Valaki sután tapsolni kezdett, de Borbála csak halkan biccentett, és eltűnt a terem túloldalán lévő ajtóban.
Később, mikor a fények leoltódtak, az emberek a tükörbe nézve talán magukban is kérdezték: vajon hány Borbála mellett sétáltunk már el az életünkben, és hány lehetőséget szalasztottunk el csínyből, felszínességből vagy gőgből?
Másnap reggel már nem Erna bulijáról, hanem Borbála jószívűségéről és szerénységéről beszélt a város. A régi kabát híresebb lett minden estélyinél.
A gyémántok egyszer elkopnak, de az emberség mindig beragyogja a termet.







