Mari néni gondosan elrendezte a tányérokat az asztalon, helyretette a szalvétákat, és ismét ránézett az órájára. A férje fél órán belül hazaér a munkából, ideje megsütni a húsos fasírtokat. A krumpli már kész, a saláta felszeletelve, a kenyér szépen vágott. Minden a helyén, minden úgy, ahogy ő szereti.
— Anya, elmehetek ma Zsófihoz? Hoztak neki új CD-ket Budapestről — kiáltotta a szobából a tizennyolc éves lánya, Enikő.
— Nem, Enikőm, apa hamarosan itthon lesz, együtt kell vacsoráznunk — válaszolta Mari néni, hátra sem fordulva. — Majd később elmehetsz.
— De ez már megint milyen óvoda! Már tizennyolc éves vagyok! — lázadozott a lány, de nem vitatkozott tovább. Tudta, hogy az anyja mégsem engedne a szabályaiból.
Mari néni elmosolyodott. Tizennyolc évesen ő már férjnél volt, Enikő meg még mindig olyan, mint egy gyerek. De talán így is jobb. Legyen még kicsit gyerek, ne másnak a „nénije”.
Az ajtó becsapódott, és belépett Gábor bácsi. Magas, erős férfi, már őszülő halántékkal, fáradtan, de elégedetten. Az építkezés kimerítette, de jól fizetett, és ez a lényeg.
— Szia, drágám — csókolta meg a feleségét a arcán. — Finom illat van.
— A kedvenc fasírtjaidat sütöttem, félig sertésből, félig marhaból — mosolygott Mari néni. — Ülj le, mindjárt hozom.
— És Enikő hol van?
— A szobájában, mindjárt hívom. Enikő! Apa itthon van!
A lány kirohant a szobából, átölelte az apját.
— Apu, mehetek vacsora után Zsófihoz? Hoztak izgalmas filmeket…
Gábor bácsi összeráncolta a homlokát.
— Milyen filmeket? Ne csak úgy minden nyugati vacakot nézni, tanulni kell! Hamarosan fősuli, fel kell készülni.
— De apu, nem vacak, sima filmek…
— Azt mondtam, nem mehetsz! — emelte fel a hangját az apa. — Mari, te semmit sem nevelsz belé? Teljesen elkényeztetted ezt a lányt!
Mari néni sietve közbevágott:
— Gábor, hagy már őt, csak fiatal és kíváncsi. Enikő, üljünk le enni, majd később beszélünk.
A vacsora csendben telt el. Gábor bácsi mesélt a munkáról, arról, hogy a főnökök újra megszigorították a követelményeket, de a prémiumokat csökkentették. Mari néni helyeselt, tett az apukának fasírtot, töltött neki teát. Enikő hallgatott, csak néha emelte fel a fejét a tányérjáról.
— Anyu, mit mondanak a szomszédok a Kovácsékról? — kérdezte hirtelen Gábor bácsi, miközben az utolsó fasírtot ette.
— Mit mondjanak? Csendesen élnek, nem zajonganak.
— Nem arra gondolok. Hallottam, hogy Kovácsné talált munkát, irodában dolgozik. Kovács meg otthon van a gyerekekkel.
Mari néni óvatosan letette a csészét a talpára.
— Hát ez miért rossz? Talán nekik így jobb.
— Hogy lehet ez jobb? — hűledezett a férj. — A férfinek a családot kell eltartania, nem otthon babusgatni a gyerekeket! A nő helye a tűzhelynél és a gyerekek mellett van. Ez így nem helyes, nem a mi világunk.
— De ha ő többet keres…
— Nincs de! — ütött az asztalra Gábor bácsi. — Rend legyen a családban! A férfi a fej, a nő a segítő. És kész!
Mari néni csendesen bólintott, és elkezdte leszedni az asztalt. A férjével soha nem tudott vitatkozni, és nem is akart. Miért veszekedjen, ha inkább hallgathat? Végül is, talán igaza is van. Ő is egész életében otthon ült, és mégsem volt semmi baj.
Enikő oldalvást nézett az anyjára, aztán az apjára, és halkan kérdezte:
— Akkor most végül elmehetek Zsófihoz? Nem maradok sokáig.
— Nem! — ordította az apa. — Mondtam, hogy nem! Menj tanulni vagy olvass egy könyvet! Nincs itt semmi barátnőzés!
A lány sóhajtott, és visszament a szobájába. Mari néni a tekintetével követte, és szúrós fájdalmat érzett a szívében. Szegény gyerek, alig járkál, csak otthon ül. De mit tehet, ha az apa ellenzi?
Pár nappal később Mari néni a piacon összefutott a szomszédjával, Annával. Az egész arca ragyogott, boldog volt.
— Mari néni, hallotta már? Az én Kati bejutott az egyetemre Budapestre! Képzelje, a fővárosba megy tanulni!
— Milyen szép — örvende







