– Nem tudtam elhagyni őt, anyu – súgta Miklós. – Érted? Nem tudtam. Miklós tizennégy éves volt, és úgy érezte, az egész világ összeesküdött ellene. Pontosabban: senki sem akarta megérteni őt. – Megint ez a kölyök! – morogta Klári néni a harmadik lépcsőházból, miközben sietve átment a ház túloldalára. – Egyedül neveli az anyja. Na, ez lett belőle! Miklós lehajtott fejjel, zsebre dugott kezekkel ballagott szakadt farmerjában, és úgy tett, mintha nem hallaná. Pedig hallotta. Az anyja dolgozott – megint késő estig. A konyhaasztalon egy cetli: “Fasírt a hűtőben, melegítsd meg.” És csend. Mindig csend. Éppen most ballagott haza az iskolából, hogy a tanárok újra “elbeszélgettek” vele a magatartásáról. Mintha nem tudná, hogy sokaknak ő a probléma. Tudta. De mit számít ez? – Hé, fiú! – szólította meg őt Viktor bácsi, az első emeleti szomszéd. – Láttad a sánta kutyát a szemetesnél? El kéne zavarni. Miklós megállt, figyelt. A konténerek mellett tényleg ott feküdt egy kutya. Nem kiskutya – felnőtt, vörös-fehér foltos eb. Mozdulatlanul, csak a szeme követte az embereket. Okos szemek. És szomorúak. – Valaki zavarná már el! – helyeselt Klári néni. – Biztos beteg! Miklós közelebb lépett. A kutya nem mozdult, csak gyengén csóválta a farkát. Hátsó lábán szétmart seb, megszáradt vér. – Mit ácsorogsz? – morrant Viktor bácsi. – Vegyél egy botot, zavarjad el! Ekkor Miklósban valami eltört. – Csak próbáljátok meg bántani! – vágta oda dühösen, a kutya elé állva. – Nem csinál ő semmi rosszat! – Nahát – csodálkozott Viktor bácsi. – Még egy védelmező! – És az is leszek! – Miklós odaguggolt a kutyához, óvatosan nyújtotta a kezét. A kutya megszagolta az ujjait, halkan megnyalta a tenyerét. Valami melegség áradt szét a fiú mellkasában. Rég érezte, hogy valaki kedvesen bánik vele. – Gyere velem – súgta most a kutyának. – Gyere haza! Otthon Miklós régi kabátokból fekvőhelyet csinált a kutyának a szobája sarkában. Anyja dolgozik estig – addig senki sem fogja kiabálni, hogy “mocskos dög”. A seb nem nézett ki jól. Miklós elővette a telefont, olvasni kezdte az interneten, mit kell tenni. Szorgalmasan tanult minden szót, bár az orvosi kifejezések nehezek voltak. – Először hidrogén-peroxiddal le kell tisztítani – motyogta otthon, gyógyszeres dobozt kutatva. – Aztán a szélét jód. Óvatosan, nehogy fájjon neki. A kutya nyugodtan tűrte, bizalommal nyújtotta sebes lábát. Miklósra nézett, hálásan – úgy, ahogy rá már senki nem tekintett. – Mi legyen neved? Vörös vagy… Legyél Vöröske? A kutya halkan ugatott – mintha beleegyezett volna. Este megjött az anyja. Miklós már várta a veszekedést, de anyja csak csendben megnézte Vöröskét, megtapogatta a bekötött sebet. – Te kötötted át? – kérdezte halkan. – Igen. Interneten néztem meg, hogyan kell. – Mit adsz neki enni? – Valami lesz. Az anyja hosszan nézett rá, aztán a kutyára, aki bizalommal nyalta meg a kezét. – Holnap elvisszük állatorvoshoz – mondta végül. – Megnézzük a lábát. Még nevet is kapott? – Vöröske – mosolyodott el Miklós. Először hosszú hónapok óta nem volt köztük fal a meg nem értésből. Reggel Miklós egy órával korábban ébredt a szokásosnál. Vöröske próbált lábra állni, jajgatva a fájdalomtól. – Feküdj nyugodtan – nyugtatta Miklós. – Hoztam vizet, adok enni. Kutyakaja persze nem volt. Megkapta az utolsó fasírtot, kenyeret tejjel áztatva. Vöröske mohón, de óvatosan ette, minden morzsát megnyalva. Suliban először nem szólt vissza a tanároknak. Csak arra gondolt: mi van Vöröskével? Fáj neki a lába? Nem unatkozik? – Ma valahogy más vagy – csodálkozott a tanárnő. Miklós csak vállat vont. Mesélni nem akart volna – kinevetnék. Iskola után hazarohant, nem törődve a szomszédok pillantásaival. Vöröske örömteli nyüszítéssel fogadta – már három lábon állni tudott. – Sétálni mennél, ugye? – Miklós kötélből pórázt csinált. – Lassan, vigyázz a lábadra. A ház előtt különös jelenet: Klári néni majdnem félrenyelte a szotyit. – Hazavitted, Miklós! Megőrültél, nem? – Mi baj vele? – válaszolt nyugodtan a fiú. – Kezelem a lábát. Majd meggyógyul. – Kezeled?! – közelebb jött a szomszédasszony. – Mit szedsz gyógyszerre? Anyádtól lopsz? Miklós ökölbe szorította a kezét, de megállta. Vöröske hozzá bújt, mintha érezné a feszültséget. – Nem lopom. Magam spóroltam a reggeli pénzből – súgta. Viktor bácsi megcsóválta a fejét: – Fiam, tudod te, mibe kezdtél? Élő lélek. Etetni kell, kezelni, sétáltatni. Innentől sétával indult a nap. Vöröske gyorsan gyógyult, futni is tudott, már csak alig sántított. Miklós tanította – türelmesen, órákon át. – Ül! Okos vagy! Pacsit! Úgy! A ház népe nézte, ki fejcsóválva, ki mosolyogva. Miklós csak Vöröske hűséges szemét látta. Megváltozott. Lassan, de biztosan. Abbahagyta a durvaságot, takarított, jobb jegyeket hozott. Volt célja. És ez csak a kezdet volt. Három hét múlva történt, amitől Miklós a legjobban félt. Vöröskével jött haza este, mikor a garázsok mögül kutyakonda ugrott eléjük. Öt-hat eb, vad, éhes, szemükben tűz. A vezér, fekete hatalmas kutya, vicsorogva előrelépett. Vöröske automatikusan Miklós mögé húzódott. Fájós lábbal futni nem tudott. A konda ezt azonnal megérezte. – Vissza! – kiáltotta Miklós, a pórázt lóbálva. – Menjetek innen! De a konda nem hátrált. Körbekerítették. A vezér egyre hangosabban morgott. – Miklós! – valahonnan felülről női sikoly. – Fussatok! Hagyd a kutyát, fiam! Klári néni ablakban, mögötte más szomszédfejek. – Ne hősködj, fiú! – kiabált Viktor bácsi. – Sántít a kutya, úgysem menekül! Miklós visszanézett Vöröskére. A kutya remegett, de nem futott. Gazdája lábához tapadt – bármi történjék. A vezér kutya támadt elsőnek. Miklós ösztönösen karjával védte magát, de a harapás vállát érte, átszakította a kabátot. Vöröske, fájós lábbal, félelem ellenére ugratta a vezérre, beleharapott, belecsimpaszkodott. Viharos küzdelem lett. Miklós rúgott, ütött, védte Vöröskét. Kapta a harapásokat, karmolásokat, de nem hátrált. – Istenem, mit művelnek! – jajgatott Klári néni. – Viktor, segíts már! Viktor bácsi lefelé rohant, botot, vascsövet ragadott. – Tarts ki, fiam! Jövök! Miklós már alig tartotta magát a konda ellen, mikor hallotta az ismerős hangot: – Menjetek innen! Anyja volt. Vödör vizet locsolt a kutyákra, a konda hátrált, visszafordult. – Viktor, gyere! – kiáltotta. Viktor bácsi pálcával, további szomszédok futottak le. A konda felismerte a túlerőt, elfutott. Miklós az aszfalton feküdt, Vöröskét ölelve. Mindkettő sérült, remegett. De éltek. Épen maradtak. – Kisfiam – anyja mellé térdelt, sebeit nézte. – Nagyon megijesztettél. – Nem tudtam faképnél hagyni, anyu – súgta Miklós. – Érted? Nem tudtam. – Tudom – válaszolta halkan. Klári néni lejött, közelebb lépett. Úgy nézett Miklósra, mintha először látná. – Fiam… belehalhattál volna. Egy kutya miatt. – Nem egy kutya miatt – szólt közbe Viktor bácsi. – Egy barát miatt. Érzi ezt, Klárika? Klári néni csak bólintott. Arcán könnyek gördültek le. – Menjünk haza – mondta anya. – Lemosni kell a sebeket. Vöröske is kap ellátást. Miklós nehezen állt fel, ölbe vette Vöröskét. A kutya nyöszörgött, de a farka boldogan mozgott – örült, hogy a gazdi vele van. – Várjatok – szólt Viktor bácsi. – Holnap állatorvoshoz mentek? – Megyünk. – Én viszlek titeket kocsival. És fizetem a kezelést – a kutya igazán hős volt! Miklós meglepve nézett rá. – Köszönöm, Viktor bácsi. De tudom magam is intézni. – Ne vitatkozz! Majd megkeresed rá. Addig… – barátságosan vállon veregette. – Addig büszkék vagyunk rád. Ugye? A szomszédok némán bólogattak. Eltelt egy hónap. Októberi este, Miklós a klinikáról jött haza, hétvégéken már önkénteskedik. Vöröske vidáman szalad mellette – lába csak picit sántít. – Miklós! – szólította Klári néni. – Várj csak! Miklós megállt, újabb szidásra készült, de a szomszédasszony egy táskát nyújtott. – Ez Vöröskének – mondta zavarban. – Drága, jó minőségű táp. Te olyan gondosan vigyázol rá. – Köszönöm, Klári néni – felelte Miklós őszintén. – Van tápunk. Már dolgozom a klinikán, Annának is besegítek. – Vidd csak. Jól jöhet még. Otthon anyja vacsorát főzött. S mosolyogva nézte a fiát: – Hogy megy a klinikán? Anna elégedett veled? – Azt mondja, jó kezem van és van türelmem. – Miklós megsimogatta Vöröskét. – Talán állatorvos leszek. Tényleg komolyan gondolom. – És a tanulás? – Megy. Még Petykó tanár úr is dicsér, hogy jobban figyelek. Anyja bólintott. Egy hónap alatt teljesen megváltozott. Nem volt már durva, segített otthon, sőt, a szomszédokat is köszöntötte. Legfőképpen célja lett. Álma. – Tudod – mondta – holnap Viktor jön. Munkát ajánlana neked. Egy ismerősének kutyatenyészetében kéne segíteni. Miklós felragyogott: – Tényleg? Vöröske jöhet velem? – Szerintem igen. Már-már szolgálati kutyának számít. Este Miklós a ház előtt üldögélt Vöröskével. Új parancsot gyakoroltak – “őrizni”. Vöröske ügyesen dolgozott, hűséges szemeivel nézte a gazdáját. Viktor bácsi is leült mellé a padra. – Holnap tényleg mész a tenyészetbe? – Megyünk. Vöröskével. – Akkor feküdj le időben, nehéz napod lesz! Viktor bácsi elment, Miklós még maradt egy kicsit. Vöröske fejét a térdére hajtotta, boldogan sóhajtott. Egymásra találtak. És többé sosem lesznek egyedül.

Nem tudtam otthagyni őt, anya suttogtam. Érted? Egyszerűen nem ment.

Tizennégy éves vagyok, a nevem Miklós, és úgy érzem, az egész világ ellenem van. Pontosabban senki nem akar megérteni.

Már megint ez a kölyök! morgott Bözsi néni a harmadik lépcsőházból, sietve átment az udvar másik felére. Egyedül neveli az anyja. Látni az eredményt!

Zsebre tett kézzel, kopott farmeromban mentem el mellettük, és úgy tettem, mintha nem hallanám. Pedig mindent hallottam.

Anyám megint későig dolgozott. A konyhaasztalon egy cetli: Fasírt van a hűtőben, melegítsd meg. És csend. Mindig csak csend.

A suliból tartottam hazafelé, ahol a tanárok már sokadszorra elbeszélgettek velem a viselkedésemről. Mintha nem tudnám, hogy baj van velem. Tudom. De mit tehetnék?

Hé, fiú! szólított meg Jóska bácsi, az első emeletről. Láttad azt a sánta kutyát? Jó lenne elkergetni innét.

Megálltam, jobban megnéztem a kukák mellett. Tényleg ott feküdt egy kutya. Nem kiskutya, hanem rendes, nagy testű, rozsdabarna, fehér foltokkal. Mozdulatlan volt, csak a szeme követte az embereket. Okos, szomorú szemekkel.

Valaki már kitakaríthatná innen! helyeselt Bözsi néni. Biztos beteg!

Közelebb mentem. A kutya nem mozdult, csak gyengén csóválta a farkát. A hátsó lábán szakadt, vérrel borított seb.

Mit állsz ott? förmedt rám Jóska bácsi. Vegyél egy botot, zavard el!

Valami elszakadt bennem.

Hozzá ne merjenek nyúlni! vágtam oda keményen, és a kutya elé álltam. Nem bánt senkit!

No, ez szép csodálkozott Jóska bácsi. Védőügyvéd lett belőled?

Az leszek mondtam, leguggoltam a kutyához. Óvatosan nyújtottam a kezem, ő megszagolta, és gyengén megnyalta a tenyeremet.

Melegség öntött el. Rég éreztem ilyen kedvességet magam iránt.

Gyere velem suttogtam a kutyának.

Otthon egy régi kabátokból csináltam fekhelyet neki a szobám sarkában. Anyám csak este jött haza, senki se veszekedett, senki sem zavarta el a dögöt.

A seb rondán nézett ki. Felmentem az internetre, böngésztem az elsősegélynyújtásról állatoknak. Olvastam, kapkodtam a fejem a sok orvosi kifejezésre, de mindent bemagoltam.

Először fertőtleníteni kell, motyogtam, túrtam a gyógyszeres szekrényben. Aztán jódot a szélekre. Óvatosan, ne fájjon neki.

A kutya nyugodtan feküdt, bizalommal nyújtva a sérült lábát. Úgy nézett rám, ahogy nagyon régen senki.

Hogy hívnak téged? kötöztem a sebét. Rozsdás vagy, nevezzük-e Rozsdásnak?

Halkan ugatott mintha beleegyezett volna.

Este hazaért anyám. Mindenre felkészültem, de csak megnézte Rozsdást, megtapogatta a kötést.

Magad kötötted be? kérdezte halkan.

Magam. Megnéztem a neten, hogyan kell.

Mivel eteted?

Majd kitalálom.

Sokáig nézett rám, aztán a kutyára, aki bizalmatlanul megnyalta a kezét.

Holnap elvisszük állatorvoshoz mondta végül. Megnézetjük a lábát. Már megvan a neve?

Rozsdás ragyogtam.

Hónapok óta először nem volt köztünk fal.

Másnap korán felkeltem. Rozsdás próbált felállni, vinnyogott fájdalmában.

Nyugodj meg simogattam. Hozok vizet, adok ennivalót.

Nem volt otthon kutyatáp. Feláldoztam az utolsó fasírtot, tejbe áztatott kenyérrel. Rozsdás mohón, de úgy ette, hogy egy morzsa sem veszett kárba.

Az iskolában rég nem viselkedtem ilyen rendesen. Egész nap csak Rozsdás járt a fejemben. Fáj neki? Vajon unatkozik?

Ma valami más vagy, lepődött meg Osztályfőnök Elvira néni.

Csak vállat vontam. Mesélni nem akartam kinevetnének.

Suli után rohantam haza, nem törődve a szomszédok tekintetével. Rozsdás vidáman csaholt már három lábon is tudott állni.

Nos, haver, kimozdulnál? kötöttem egy madzagból pórázt. Óvatosan, vigyázz a lábadra.

Odakint csoda történt. Bözsi néni alig bírta ledöbbent arccal a napraforgómagot:

Elviszed HAZA?! Miklós, megőrültél?

Miért lenne baj? mondtam. Kezelem a lábát. Hamarosan rendbe jön.

Kezeled?! odajött Jóska bácsi is. És miből veszed a gyógyszert? Ellopod anyádtól?

Ökölbe szorítottam a kezem, de visszafogtam magam. Rozsdás a lábamhoz simult, érezte a feszültséget.

Nem lopok. Magam gyűjtöttem a reggelimből, mondtam halkan.

Jóska bácsi csak a fejét csóválta.

Fiam, tudod, mivel jártál el? Ez élő lélek, nem játék. Etetni kell, gondoskodni kell róla.

Minden nap sétával kezdődött. Rozsdás gyorsan gyógyult, már futni is tudott, bár kicsit még sántított. Parancsokat tanítottam neki türelemmel, órákon át.

Ülj le! Ügyes! Add a mancsod! Úgy!

A szomszédok távolról figyeltek. Volt, aki ingatta a fejét, volt, aki mosolygott. Én nem láttam mást, csak Rozsdás őszinte szemét.

Lassan megváltoztam. Nem kiabáltam, otthon segítettem, még a jegyeim is javultak. Megjelent a cél. Ez csak a kezdet volt.

Három hét múlva megtörtént, amitől a legjobban féltem.

Rozsdással sétáltunk az alkonyatban, a garázsok mögül előugrott egy csapat kóbor kutya. Öt-hat dühös, éhes állat, izzó szemekkel. A vezér egy hatalmas, fekete kutya vicsorítva közeledett.

Rozsdás mögém húzódott. Lábát még fájlalta, futni nem bírt, a bandán érezte a gyengeséget.

Menjetek vissza! kiáltottam, lengetve a pórázt. Takarodjatok!

Ám a vadak körbezártak. A vezér morgott, ugrani készült.

Miklós! hangzott fel fentről anyám hangja. Fuss! Hagyd ott a kutyát és menekülj!

Bözsi néni az ablakból nézett, mögötte több szomszéd.

Fiú, ne hősködj! ordított Jóska bácsi. Ez sánta, úgysem menekül!

Hátranéztem Rozsdásra. Remegve állt, nem mozdult, a lábamhoz szorult. Mindenre kész volt velem.

A fekete kutya ugrott először. Reflexből keresztbe tettem a karom, de a harapás a vállamon landolt. Fogak szúrták át a kabátot, elérték a bőrt.

Rozsdás, sérült lábbal is, félelem nélkül nekirontott a vezérnek. Beleharapott a lábába, rávetette magát.

Küzdelem kezdődött. Próbáltam védeni Rozsdást, ütöttem, rúgtam ahogy tudtam. Véres lettem, karmolások, harapások, mégsem léptem hátra.

Úristen, mi folyik itt! sírt fentről Bözsi néni. Jóska, csinálj már valamit!

Jóska bácsi rohant le, botot, csövet kapott, amit talált.

Kitarts, fiú! kiáltotta. Jövök!

A földre kerültem, amikor ismerős hangot hallottam:

Hordjátok el magatokat!

Anyám volt, egy vödör vízzel rontott ki, leöntötte a kutyákat. Elhátráltak, morogva.

Jóska, segíts! kiáltotta.

Jóska bácsi és több szomszéd is leértek. A kóborok, látva az erőfölényt, elhúzták a csíkot.

A földön feküdtem, Rozsdással összekapaszkodva. Mindketten véresek, fájdalmasan remegtünk. De éltem. Élünk.

Fiam guggolt mellém anyám, óvatosan megsimogatva a sebeimet. Halálra rémítettél.

Nem tudtam otthagyni Anyu suttogtam. Érted? Nem ment.

Értem mondta halkan.

Bözsi néni lassan lejött, közelebb jött, furcsán nézett rám. Mintha most látná először.

Kisfiam hebegte. Majdnem belehaltál. Egy kutyáért.

Nem csak egy kutya miatt szólt közbe váratlanul Jóska bácsi. Ő a barátjáért tette, Bözsi néni. Érti a különbséget?

A szomszéd néni némán bólintott, könnyek csorogtak az arcán.

Menjünk haza mondta anyám. Ki kell tisztítani a sebeket. Rozsdásét is.

Nehézkesen álltam fel, ölbe vettem a kutyámat. Rozsdás gyengén vinnyogott, de a farka mozgott boldog volt, hogy mellette vagyok.

Várjatok szólt Jóska bácsi. Holnap állatorvoshoz mentek?

Igen.

Elviszlek benneteket kocsival. És én fizetem a kezelést hős kutya, kiérdemelte.

Meglepve néztem rá.

Köszönöm Jóska bácsi. De magam is elintézem.

Ne ellenkezz. Majd megkeresed rá később, visszaadod. Most hátba veregetett. Büszkék vagyunk rád, igaz?

A többi szomszéd csak bólintott.

Eltelt egy hónap. Egy sima októberi este, hazafelé tartottam a rendelőből, ahol hétvégente segítek a pécsi állatklinikán. Rozsdás mellettem futott a lába meggyógyult, alig sántít.

Miklós! szólt utána Bözsi néni. Várj egy kicsit!

Megálltam, készültem a szokásos prédikációra. De egy zacskó kutyatápot nyomott a kezembe.

Ez Rozsdásnak mondta zavartan. Jó, minőségi, drága. Sokat törődsz vele.

Köszönöm Bözsi néni válaszoltam őszintén. De van már tápunk. Az állatklinikán dolgozom, Anna doktornő fizet érte.

Akkor is vidd el. Jó lesz később.

Otthon anyám vacsorát készített. Ahogy beléptem, elmosolyodott:

Mi újság a rendelőben? Elégedett veled Anna doktornő?

Azt mondja, jók a kezeim. Van türelmem. Megrogytam Rozsdást. Talán állatorvos leszek. Komolyan gondolkodom rajta.

És az iskola?

Minden rendben. Még Zoltán tanár úr is megdicsért fizikából, hogy figyelmes vagyok.

Anyám komolyan bólintott. Egy hónap alatt felismerhetetlenül megváltoztam. Kedves lettem, otthon segítek, még a szomszédokat is köszöntöm. És ami a legfontosabb: van célom. Álmom.

Tudod mondta , holnap jön Jóska bácsi. Munkát akar ajánlani. Az ismerősének van pécsi tenyészete, segédet keres.

Felragyogtam:

Igazán? Rozsdást vihetem magammal?

Gondolom igen. Már-már szolgálati kutya lett belőle.

Este az udvaron ültem Rozsdással. Új parancsot gyakoroltunk őrség. Szorgalmasan csinálta, odanézett rám hűséges szemekkel.

Jóska bácsi közelebb lépett, leült a padra.

Holnap tényleg mész a tenyészetbe?

Megyek. Rozsdással.

Akkor feküdj le korán. Nehéz napod lesz.

Miután elment, még ültem kicsit. Rozsdás a térdemre hajtotta fejét, elégedetten szusszant.

Egymásra találtunk. És soha többé nem leszünk egyedül.

Tudom már, hogy a hűség, bátorság nem kor kérdése, és hogy néha egy elhagyott kutya mutatja meg, mi az igazi barátság.

Rate article
News 24 Justall
– Nem tudtam elhagyni őt, anyu – súgta Miklós. – Érted? Nem tudtam. Miklós tizennégy éves volt, és úgy érezte, az egész világ összeesküdött ellene. Pontosabban: senki sem akarta megérteni őt. – Megint ez a kölyök! – morogta Klári néni a harmadik lépcsőházból, miközben sietve átment a ház túloldalára. – Egyedül neveli az anyja. Na, ez lett belőle! Miklós lehajtott fejjel, zsebre dugott kezekkel ballagott szakadt farmerjában, és úgy tett, mintha nem hallaná. Pedig hallotta. Az anyja dolgozott – megint késő estig. A konyhaasztalon egy cetli: “Fasírt a hűtőben, melegítsd meg.” És csend. Mindig csend. Éppen most ballagott haza az iskolából, hogy a tanárok újra “elbeszélgettek” vele a magatartásáról. Mintha nem tudná, hogy sokaknak ő a probléma. Tudta. De mit számít ez? – Hé, fiú! – szólította meg őt Viktor bácsi, az első emeleti szomszéd. – Láttad a sánta kutyát a szemetesnél? El kéne zavarni. Miklós megállt, figyelt. A konténerek mellett tényleg ott feküdt egy kutya. Nem kiskutya – felnőtt, vörös-fehér foltos eb. Mozdulatlanul, csak a szeme követte az embereket. Okos szemek. És szomorúak. – Valaki zavarná már el! – helyeselt Klári néni. – Biztos beteg! Miklós közelebb lépett. A kutya nem mozdult, csak gyengén csóválta a farkát. Hátsó lábán szétmart seb, megszáradt vér. – Mit ácsorogsz? – morrant Viktor bácsi. – Vegyél egy botot, zavarjad el! Ekkor Miklósban valami eltört. – Csak próbáljátok meg bántani! – vágta oda dühösen, a kutya elé állva. – Nem csinál ő semmi rosszat! – Nahát – csodálkozott Viktor bácsi. – Még egy védelmező! – És az is leszek! – Miklós odaguggolt a kutyához, óvatosan nyújtotta a kezét. A kutya megszagolta az ujjait, halkan megnyalta a tenyerét. Valami melegség áradt szét a fiú mellkasában. Rég érezte, hogy valaki kedvesen bánik vele. – Gyere velem – súgta most a kutyának. – Gyere haza! Otthon Miklós régi kabátokból fekvőhelyet csinált a kutyának a szobája sarkában. Anyja dolgozik estig – addig senki sem fogja kiabálni, hogy “mocskos dög”. A seb nem nézett ki jól. Miklós elővette a telefont, olvasni kezdte az interneten, mit kell tenni. Szorgalmasan tanult minden szót, bár az orvosi kifejezések nehezek voltak. – Először hidrogén-peroxiddal le kell tisztítani – motyogta otthon, gyógyszeres dobozt kutatva. – Aztán a szélét jód. Óvatosan, nehogy fájjon neki. A kutya nyugodtan tűrte, bizalommal nyújtotta sebes lábát. Miklósra nézett, hálásan – úgy, ahogy rá már senki nem tekintett. – Mi legyen neved? Vörös vagy… Legyél Vöröske? A kutya halkan ugatott – mintha beleegyezett volna. Este megjött az anyja. Miklós már várta a veszekedést, de anyja csak csendben megnézte Vöröskét, megtapogatta a bekötött sebet. – Te kötötted át? – kérdezte halkan. – Igen. Interneten néztem meg, hogyan kell. – Mit adsz neki enni? – Valami lesz. Az anyja hosszan nézett rá, aztán a kutyára, aki bizalommal nyalta meg a kezét. – Holnap elvisszük állatorvoshoz – mondta végül. – Megnézzük a lábát. Még nevet is kapott? – Vöröske – mosolyodott el Miklós. Először hosszú hónapok óta nem volt köztük fal a meg nem értésből. Reggel Miklós egy órával korábban ébredt a szokásosnál. Vöröske próbált lábra állni, jajgatva a fájdalomtól. – Feküdj nyugodtan – nyugtatta Miklós. – Hoztam vizet, adok enni. Kutyakaja persze nem volt. Megkapta az utolsó fasírtot, kenyeret tejjel áztatva. Vöröske mohón, de óvatosan ette, minden morzsát megnyalva. Suliban először nem szólt vissza a tanároknak. Csak arra gondolt: mi van Vöröskével? Fáj neki a lába? Nem unatkozik? – Ma valahogy más vagy – csodálkozott a tanárnő. Miklós csak vállat vont. Mesélni nem akart volna – kinevetnék. Iskola után hazarohant, nem törődve a szomszédok pillantásaival. Vöröske örömteli nyüszítéssel fogadta – már három lábon állni tudott. – Sétálni mennél, ugye? – Miklós kötélből pórázt csinált. – Lassan, vigyázz a lábadra. A ház előtt különös jelenet: Klári néni majdnem félrenyelte a szotyit. – Hazavitted, Miklós! Megőrültél, nem? – Mi baj vele? – válaszolt nyugodtan a fiú. – Kezelem a lábát. Majd meggyógyul. – Kezeled?! – közelebb jött a szomszédasszony. – Mit szedsz gyógyszerre? Anyádtól lopsz? Miklós ökölbe szorította a kezét, de megállta. Vöröske hozzá bújt, mintha érezné a feszültséget. – Nem lopom. Magam spóroltam a reggeli pénzből – súgta. Viktor bácsi megcsóválta a fejét: – Fiam, tudod te, mibe kezdtél? Élő lélek. Etetni kell, kezelni, sétáltatni. Innentől sétával indult a nap. Vöröske gyorsan gyógyult, futni is tudott, már csak alig sántított. Miklós tanította – türelmesen, órákon át. – Ül! Okos vagy! Pacsit! Úgy! A ház népe nézte, ki fejcsóválva, ki mosolyogva. Miklós csak Vöröske hűséges szemét látta. Megváltozott. Lassan, de biztosan. Abbahagyta a durvaságot, takarított, jobb jegyeket hozott. Volt célja. És ez csak a kezdet volt. Három hét múlva történt, amitől Miklós a legjobban félt. Vöröskével jött haza este, mikor a garázsok mögül kutyakonda ugrott eléjük. Öt-hat eb, vad, éhes, szemükben tűz. A vezér, fekete hatalmas kutya, vicsorogva előrelépett. Vöröske automatikusan Miklós mögé húzódott. Fájós lábbal futni nem tudott. A konda ezt azonnal megérezte. – Vissza! – kiáltotta Miklós, a pórázt lóbálva. – Menjetek innen! De a konda nem hátrált. Körbekerítették. A vezér egyre hangosabban morgott. – Miklós! – valahonnan felülről női sikoly. – Fussatok! Hagyd a kutyát, fiam! Klári néni ablakban, mögötte más szomszédfejek. – Ne hősködj, fiú! – kiabált Viktor bácsi. – Sántít a kutya, úgysem menekül! Miklós visszanézett Vöröskére. A kutya remegett, de nem futott. Gazdája lábához tapadt – bármi történjék. A vezér kutya támadt elsőnek. Miklós ösztönösen karjával védte magát, de a harapás vállát érte, átszakította a kabátot. Vöröske, fájós lábbal, félelem ellenére ugratta a vezérre, beleharapott, belecsimpaszkodott. Viharos küzdelem lett. Miklós rúgott, ütött, védte Vöröskét. Kapta a harapásokat, karmolásokat, de nem hátrált. – Istenem, mit művelnek! – jajgatott Klári néni. – Viktor, segíts már! Viktor bácsi lefelé rohant, botot, vascsövet ragadott. – Tarts ki, fiam! Jövök! Miklós már alig tartotta magát a konda ellen, mikor hallotta az ismerős hangot: – Menjetek innen! Anyja volt. Vödör vizet locsolt a kutyákra, a konda hátrált, visszafordult. – Viktor, gyere! – kiáltotta. Viktor bácsi pálcával, további szomszédok futottak le. A konda felismerte a túlerőt, elfutott. Miklós az aszfalton feküdt, Vöröskét ölelve. Mindkettő sérült, remegett. De éltek. Épen maradtak. – Kisfiam – anyja mellé térdelt, sebeit nézte. – Nagyon megijesztettél. – Nem tudtam faképnél hagyni, anyu – súgta Miklós. – Érted? Nem tudtam. – Tudom – válaszolta halkan. Klári néni lejött, közelebb lépett. Úgy nézett Miklósra, mintha először látná. – Fiam… belehalhattál volna. Egy kutya miatt. – Nem egy kutya miatt – szólt közbe Viktor bácsi. – Egy barát miatt. Érzi ezt, Klárika? Klári néni csak bólintott. Arcán könnyek gördültek le. – Menjünk haza – mondta anya. – Lemosni kell a sebeket. Vöröske is kap ellátást. Miklós nehezen állt fel, ölbe vette Vöröskét. A kutya nyöszörgött, de a farka boldogan mozgott – örült, hogy a gazdi vele van. – Várjatok – szólt Viktor bácsi. – Holnap állatorvoshoz mentek? – Megyünk. – Én viszlek titeket kocsival. És fizetem a kezelést – a kutya igazán hős volt! Miklós meglepve nézett rá. – Köszönöm, Viktor bácsi. De tudom magam is intézni. – Ne vitatkozz! Majd megkeresed rá. Addig… – barátságosan vállon veregette. – Addig büszkék vagyunk rád. Ugye? A szomszédok némán bólogattak. Eltelt egy hónap. Októberi este, Miklós a klinikáról jött haza, hétvégéken már önkénteskedik. Vöröske vidáman szalad mellette – lába csak picit sántít. – Miklós! – szólította Klári néni. – Várj csak! Miklós megállt, újabb szidásra készült, de a szomszédasszony egy táskát nyújtott. – Ez Vöröskének – mondta zavarban. – Drága, jó minőségű táp. Te olyan gondosan vigyázol rá. – Köszönöm, Klári néni – felelte Miklós őszintén. – Van tápunk. Már dolgozom a klinikán, Annának is besegítek. – Vidd csak. Jól jöhet még. Otthon anyja vacsorát főzött. S mosolyogva nézte a fiát: – Hogy megy a klinikán? Anna elégedett veled? – Azt mondja, jó kezem van és van türelmem. – Miklós megsimogatta Vöröskét. – Talán állatorvos leszek. Tényleg komolyan gondolom. – És a tanulás? – Megy. Még Petykó tanár úr is dicsér, hogy jobban figyelek. Anyja bólintott. Egy hónap alatt teljesen megváltozott. Nem volt már durva, segített otthon, sőt, a szomszédokat is köszöntötte. Legfőképpen célja lett. Álma. – Tudod – mondta – holnap Viktor jön. Munkát ajánlana neked. Egy ismerősének kutyatenyészetében kéne segíteni. Miklós felragyogott: – Tényleg? Vöröske jöhet velem? – Szerintem igen. Már-már szolgálati kutyának számít. Este Miklós a ház előtt üldögélt Vöröskével. Új parancsot gyakoroltak – “őrizni”. Vöröske ügyesen dolgozott, hűséges szemeivel nézte a gazdáját. Viktor bácsi is leült mellé a padra. – Holnap tényleg mész a tenyészetbe? – Megyünk. Vöröskével. – Akkor feküdj le időben, nehéz napod lesz! Viktor bácsi elment, Miklós még maradt egy kicsit. Vöröske fejét a térdére hajtotta, boldogan sóhajtott. Egymásra találtak. És többé sosem lesznek egyedül.