– Nekem nem kell, aki béna… – mondta a menyem, aztán elment
Fogalma se volt, mi történhet még ezután
Egy magyar faluban élt egy öregember, hétvégén néha-kissé pálinkát kortyolgatott. Volt egy álma: szeretett volna egy kutyát, nem akármilyet, hanem igazi magyar vizslát. Készen állt akár Debrecenbe is utazni, csak hogy tiszta vérű kutyát vehessen, s hazahozhassa magának.
Az öreget úgy szólították: Pista bácsi. Volt, aki Istvánként, volt, aki Pistaként hívta, magát sosem javította ki. Ült Pista bácsi munka után a kispadon a ház előtt, nézte a kertet, és emlékezett a régi időkre. Sokszor leült mellé pár fiatal, hogy meséljen, milyen volt régen a faluban.
A feleségét, Gizellát, már régen eltemette. Gizella szívbeteg volt, az orvosok szigorúan megtiltották neki a szülést, de rettegett úgy szeretett volna gyereket, hogy vállalta a kockázatot. Szülte Pista bácsinak a fiát, aztán annyira beteg lett, hogy alig tudott felkelni. Pista bácsi rajongva szerette Gizellát. Minden házimunkát magára vállalt, még a tejért is egyedül járt a boltba. “Nem szabad! mondta az orvos is megtiltotta!”
A gyereket ő gondozta, főzött rá. Gizella sokszor sopánkodott:
– Ne hozz szégyent rám! A faluban az asszonyok kinevetnek, ha csak te dolgozol! panaszkodott.
Az asszonyok nem nevettek, csak irigykedtek:
– Gizikém, add kölcsön nekünk a Pistádat, hadd lássuk, milyen jó így élni akár egy napig!
Gizella csak mosolygott, így távozott az élők sorából is mosollyal az arcán. Pista bácsi reggel talált rá, már hideg volt. Sírt, mint egy kisgyerek három napig, aztán belevetette magát a nevelésbe.
A fiú pont kamaszodni kezdett, tizennégy éves volt. Később elvégezte a katonaságot, korán megnősült, és ott maradt, ahol szolgált. Pista bácsi magára maradt, de nem csüggedt szeretett a padon ülni, beszélgetni a fiatalokkal.
A fiának kislánya született, mindig várta őket vendégségbe, de sosem jöttek; mindig volt munka, időhiány, egyéb. Unokáját csak fényképen látta.
A faluban feltűnt, hogy Pista bácsi komor, mint a borongós ég, se mosoly, se vicc, a padra se ül ki. Kérdezgetni kezdték, mi történt, és kiderült: táviratot kapott a menyétől, hogy a család balesetet szenvedett az autójával. Az unoka súlyos állapotban került kórházba, a fia pedig meghalt.
Szegény öreg, mekkora baj érte! részvétüket fejezték ki a falu lakói, de ilyenkor nincs szó, amivel igazán segíteni lehet
Pista bácsinak nem lett könnyebb. Fájt a fia elvesztése, de visszahozni nem lehetett, az unokája miatt még inkább gyötörte a lelke. Az unoka, fiatal lány, tizenöt évesen, kómába esett, kórházban feküdt. Élni, élni kéne még neki. Pista bácsi majd beleszakadt a fájdalomba.
A menyétől semmilyen hír nem jött többé. Nem írt levelet, nem válaszolt a táviratokra, nem vette fel a telefont. Honnan tudhatná, mi van a lánnyal? Bár egyszer sem látta élőben, nem szerette kevésbé. Fényképeken a lánya pont olyan volt, mint Gizella fiatalkorában.
Már épp indulni akart abba a városba, ahol a fia lakott, amikor előtte megjelent egy autó a háznál. Hordágyon hozták haza. A meny gyorsan bement, utána bevittek egy hordágyat, rajta az unokával. Gyakorlatilag ledobták a lányt a kanapéra, azonnal távoztak.
– Ő teljesen le van bénulva, nekem ilyen lány nem kell mondta a meny. Én még férjhez megyek, egészséges gyereket szülök!
– De hiszen én nem vagyok orvos! tiltakozott Pista bácsi.
– Orvos nem kell, úgysem tudna segíteni. Gondozónő kellene neki. Ha nem akarsz vele foglalkozni, temesd el élve, nekem nem kell tönkretennem az életemet. Nem vagyok ápolónő! mondta a nő, és bevágta maga mögött az ajtót.
– Te nem is vagy anya neki! kiáltott utána Pista bácsi.
Így már világos volt, miért nem járt a fia vendégségbe. Ilyen asszonnyal csak a piacon lehet veszekedni, nem vendégekhez járni. Hogy akadt rá a fia erre a hárpia nőre?… De már nem lehet kérdezni tőle semmit. Ha sejtené, hogy a felesége eltaszítja a lányát, a sírban is megfordulna. Így maradtak ketten: Pista bácsi és az unokája.
A lány valóban teljesen le volt bénulva, Pista bácsinak azonban nem volt újdonság a gondoskodás, házimunka. Most végre új célja lett az életben: hogy segítse a lányt meggyógyulni.
Az orvosok lemondtak róla, ki is engedték a kórházból. Fel sem fogták, hogyan élte túl a balesetet. Olyan sérüléseket szerzett, amitől általában az ember meghal. Már csak népi gyógymódok és gyógyfüvesek maradtak. Viszont a legközelebbi füvesasszony nagyon messze lakott. Béna gyereket nem tudott elvinni hozzá, a gyógyító öreg már nem járt házhoz. Mit tegyen, nem tudta
Majdnem minden héten járt Pista bácsi a füvesasszonyhoz, az adott neki füveket, főzeteket. Ezekkel kezelte a lányt. Több mint egy év telt el így, a lány továbbra sem tudott se kézzel, se lábbal mozdulni, feküdt, mint egy tuskó a takaró alatt. Még beszélni is alig tudott, csak valamiféle hangokat adott ki.
Néha Pista bácsi látta, hogy a lánya arcán könny fut végig. Ilyenkor majd szétszakadt a szíve. Azt hitte, az unoka az anyja és apja után sír. Hosszan beszélgetett vele, fölolvasott neki, de a lány nem válaszolt. Mindkettőjüknek nehéz volt.
Egy este aztán váratlan dolog történt. Pista bácsi szokás szerint a betegágy mellett ült, amikor berontott egy ittas, fiatal társaság. Kiderült, Pista bácsi figyelmetlenségből nyitva hagyta az ajtót. A csapat a diszkóból jött, meglátták, hogy ég a lámpa. Tudták, hogy a házban egy béna lány lakik. Valaki felvetette, hogy betérnek, buli lesz, úgysem tud védekezni, csak örülhet neki Betolták az ajtót, az kinyílt.
– Na öreg! Vedd le a takarót a lányról, tedd szét a lábait! Sorsolunk, ki kezdi! kiáltotta a legrészegebb.
– Könyörüljetek! Hisz csak 15 éves! tiltakozott az öreg.
– Várjatok! Csak megmosom a fogam! mondta Pista bácsi, de már sprintelt a konyhába, kinyitotta a pincelejárót, és kiáltott: “Fogd meg!”
Onnan kiugrott rögtön egy hatalmas vizsla, és szépen, sorban az egész társaságot megrángatta a nadrágjuknál! A legrészegebbnek kis híján letépte az ágyékát. A többieknek meg csak a gatyája szakadt ripityára. Úgy futottak kifelé, mezítelen fenékkel keresztül a falun, az emberek nevettek, a vizsla pedig az ablakon kiugorva üldözte őket egészen a falu végéig.
Visszamegy Pista bácsi a szobába, ott pedig az unokája ül az ágyon és kiabál ki az ablakon:
– Betyár! Betyár! Gyere, nagypapa, tartsd vissza, nehogy eltűnjön!
Ekkor Pista bácsi is könnybe borult. Attól kezdődött a javulás: rövid időn belül már járni is kezdett az unoka. Vagy a füvesasszony főzete segített, vagy a kutyás stressz, de a lány elkezdett csacsogni, be nem állt a szája annyi ideig hallgatott. Hogy honnan volt a vizsla? Kérdeznétek Egyszerű. Betyár a fia kutyája volt, de amikor a tragédia történt, és a gazda meghalt, a nem törődő meny megszabadult a gyerektől és a kutyától is.
A kutyát együtt hozta el a lánnyal, csak Pista bácsinak meg sem szólt. Amikor a meny elhagyta Pista bácsi házát, az öreg bezárni indult a kaput utánuk, látja, a kapunál ül a kutya. Sovány, elgyötört, szomorú szeme van, mint egy beteg borjúnak, igazi könnyek folynak belőle. Pista bácsi azt sem tudta, hogy a fia tartott kutyát. Az utcára nem rakta volna ki magához vette.
A kutya hűségesen szolgálta az öreget, amikor azok az alakok jöttek, épp a pincében volt, mert nagy kánikula volt. Hogy ne szenvedjen a kutya a melegtől, napközben a pincében tartotta, estére, ha hűlt a levegő, kiengedte. Pont azon az estén még nem engedte ki, különben be sem jutottak volna azok a fiatalok a házba.
Az unoka később elmesélte az öregnek: amikor sírt, a könnyei valójában a kutyát hiányolták. Nagypapa mindig a kertben, az udvaron tartotta a kutyát, nem engedte be szobába. Unoka vágyott rá, csak nem tudta jelezni.
Betyár, miután elkergette a randalírozókat, hazajött, örömmel végignyalta kis gazdája arcát. Ő is nagyon hiányolta. Így éltek ezután hármasban: Pista bácsi, az unoka, meg Betyár. Az anyáról többé semmit sem hallottak.
