**Naplóbejegyzés**
Egy villanás… Egy hangos robbanás… Sötétség… Csak sötétség…
Aztán lassan szétfoszlott a homály. Egy hang szólalt meg mellettem:
– Kiss Veronika, mentő vagyok. Valami felrobbant odabent.
A fájdalom közepette éreztem, ahogy valaki megérinti a nyakam. Próbáltam felnyitni a szemem. Alig sikerült. Egy láncon függő, téglalap alakú medál villant fel előttem, a horoszkóp jeleivel… A fehér köpenyes nő szeme…
– Műtőbe! – hallatszott közvetlenül mellettem.
A szüleim hazajöttek a munkából. Anyám rögtön a konyhába sietett, csak egy pillantást vetett a szobába, ahol a fiam a házi feladatát írta. Apám, Miklós, ahogy belépett, rögtön észrevette, hogy a fiú hangulata nem a legjobb.
– Ádám, mi a baj? – megpaskolta a fejét.
– Semmi – mormolta a negyedikes fiú.
– Na, gyere, mesélj!
– Hamarosan március nyolcadika van. A tanárnő ma bent tartott minket, és azt mondta, ajándékot kell készítenünk a lányoknak.
– És hol itt a probléma? – mosolygott apám.
– Ugyanannyi fiú és lány van az osztályban. A tanárnő kiosztotta, ki kinek adjon ajándékot – sóhajtott nehezen a fiú. – Nekem a csúnya lányt osztotta, Kiss Veronkát.
– Minden lány szeretne ajándékot kapni március nyolcadikára, még a csúnyák is – próbált apám felnőtt módjára beszélni vele. – Hogyan osztotta ki? ABC szerint?
– Nem, a horoszkóp szerint.
– Hogyhogy? – Miklós nem tudta megállni, ismét elmosolyodott.
– Az összhang szerint. Veronika Szűz, a Szűzeknek meg a Bika illik a legjobban. Én meg pont Bika vagyok.
– Az jó, ha passzoltok! Felnősz, talán még beleszeretsz.
Apám nevetésben tört ki. Anyám azonnal besietett a szobába:
– Mi történik itt?
– Éva, menj vissza a konyhába – apám arca komoly lett. – Komoly beszélgetésünk van a fiúmmal.
Amikor anyám kiment, Ádám szomorú hangon kérdezte:
– Apa, és most mit csináljak?
– Készítsd el az ajándékot!
– Milyet?
– Holnap a munkahelyen elkészítek neked valamit a kis választottadnak.
– Apa, te milyen ajándékot tudsz készíteni? Hiszen a gyárban dolgozol.
– Igen! De az galvanizáló részlegen. Ott mindenféle fémet bevonunk.
– Apa, nem értem.
– Holnap meglátod!
Másnap apám hazahozott egy aranyszínűnek tűnő, téglalap alakú medált egy láncon. Az egyik oldalán két csillagjegy volt gravírozva, Bika és Szűz, a másikon pedig apró, de szép betűkkel ez állt:
„Kedves osztálytársamnak, Veronikának március nyolcadikára! Ádám.”
Oh, milyen szép volt ez a medál! És amikor anyám celofánba csomagolta, még csodálatosabb lett.
Március hetedike. A tanárnő nem tervezett órát tartani. Először a diákok adták át neki az ajándékot. Hosszan köszönte meg. Aztán közölte, hogy a fiúk adják át az ajándékot a lányoknak.
Akkor kezdődött el a nagy hajcihő! Minden fiú az „ő kis választottjához” rohant. Ádám is odament Kiss Veronikához, és azt mondta, ahogy apája tanította:
– Veronika, boldog március nyolcadikát! Talán egyszer a sors összehozza a Bikát és a Szűzet.
Miután elmondta a begyakorolt mondatot, visszament a helyére, és természetesen észre sem vette, hogyan kezdett el hevesen verni a szíve ennek a csúnya lánynak, legalábbis ő így gondolta rá.
Nem sokkal később Veronika szülei másik kerületbe költöztek, és ő maga is másik iskolába került ötödik osztálytól.
**Naplóbejegyzés (folytatás)**
Ádám kinyitotta a szemét. A kórházi szoba fehér mennyezete. Megpróbálta mozgatni a karjait és lábait. Csak a bal keze mozgott.
– Hol vagyok? – kérdezte bizonytalanul.
Kopogás hallatszott, majd egy srác botra támaszkodva odalépett az ágyához, figyelmesen szemügyre vette, és megkérdezte:
– Felocsúdtál? A sürgősségin vagy.
– A karjaim, lábaim… mind megvan? – kérdezte halkan Ádám.
– Úgy tűnik, minden a helyén van – jelentette ki a jó hírt. – Csak fej
