– Nem fázol meg ezben a ruhában? Mínusz húsz fok van odakint, éjszakára még hidegebb lesz – mondta Anikó anyukája, bekukkantva a szobába.
– Nem lesz időm meghűlni, itt a közelben vagyunk. Nem mehetek farmerban egy születésnapi buliba – felelte Anikó, a tükör előtt pörögve, és igazítva a ruha övét.
– Dávid is veled jön? – kérdezte az anyja.
– Nem, késni fog. Barátjának elromlott a számítógépe, épp javítja – válaszolta Anikó gondtalanul.
– Holnap is megcsinálhatná, ha nem ér rá. Nem szép egyedül menned – ismételte az anyja.
– Anyu, ma már senkit sem érdekel. Semmi különös nincs benne. Ne aggódj, indulnom kell, így is késésben vagyok. – Anikó a cipőjét egy táskába dugta, majd kiment az előszobába.
Tudta, hogy anyukája nem kedveli Dávidot. Mind azért, mert egyszer megcsókolta Anikót a szeme láttára. „Ez nem illik. Végül is legyen már valami méltóság” – feddte őt anyukája, miután Dávid elment.
Anikó felhúzta a puha, meleg csizmáját, hosszú, bolyhos télikabátját, és egy puha sálat csavart a nyakába.
– Kalap nélkül? – tette keresztbe a karját az anyja.
– Meg volt göndörítve a hajam, milyen kalap? Mindegy, megyek. – Anikó kinyitotta az ajtót, és gyorsan kiszaladt a lakásból.
Anyukája még valamit kiabált utána, de ő már leugrott a lépcsőn, egy vidám estét és Dávidtal való találkozót remélve.
Kapcsolatuk gyorsan és hevesen fejlődött. Anikó abban reménykedett, hogy nemsokára megkéri a kezét.
A hideg levegő azonnal megcsapta az arcát és a kezét, megpróbálva beszivárogni a bő kabát alá. Anikó felhúzta a sálját, az orrát belefúrta, és sietve indult a barátnője lakása felé. „Bárcsak Dávid hamarabb megjönne” – gondolta útközben. Fél órával ezelőtt felhívta. „Ne zavarj, akkor hamarabb végezhetek” – válaszolta röviden. És többet nem hívta.
A lépcsőházban lehúzta a sálját az arcáról. Nem várta meg a liftet, inkább gyalog ment fel, hogy felmelegedjen. Bár csak két házzal arrébb lakott Katalinnal, Anikó már megfázott.
A lakás ajtaja, ahonnan zene szűrődött ki, nyitva volt. Valaki az elszívó fiúk közül becsukni felejtette. Vagy talán a házigazda szándékosan hagyta nyitva a későn érkező vendégeknek. „Szerencse. Kevesebb figyelmet vonzok magamra” – gondolta Anikó, és belépett az alig megvilágított előszobába. Azonnal elkápráztatta a hangos zene és a vendégek nevetése.
Anikó levetette a kabátját, a sálját a zsebébe gyűrte. A fogasokon két-három vastag télikabát lógott. Katalin sok vendéget hívott. Anikó alig tudta elhelyezni a kabátját egy üres fogason. Felhúzta a kihűlt cipőjét, összerázkódott a hidegtől, majd belépett a szobába.
A fény után az előszobából a sötétségből kikerülve megvakította a mAnikó rámosolygott a tükörbe, ahogy a gyűrűt az ujjára húzta, és rájött, hogy néha a legváratlanabb pillanatokban találkozunk azzal, akinek a szíve valóban a miénk.
