Az idő, amely az enyém lehetne álmodtam, hogy végre olvashatok, kötögethetek, sétálhatok a város parkjában, és élvezhetem mindazt, amire eddig sosem volt időm. De álmaim szétfoszlottak, amikor csengött az ajtó.
Vasárnap volt, őszi szünet előtt. Az ajtónál állt a lányom, Borbála, a két fiával Tamással, a tizenkét évessel, és a négyéves Laciával. Figyelmeztetlenül, magyarázat nélkül.
Anyu, vigyázz rájuk! Elmegyünk Péterrel gyógyfürdőbe. Kivanunk! mondta, miközben levetette a fiúk kabátját.
De hát most nincsenek szabadságok! Mi lesz a munkával? kérdeztem zavartan.
Péter kivett három napot. Anyu, nincs idő! és már el is tűntek.
Pár perc múlva a tévé ordított, a ruhák szerteszét hevertek. Próbáltam rendet tenni hiába. A levest, amit főztem, nem ették meg, mert az anyjuk ígért nekik pizzát. Felhívtam Borbálát, hogy közöljem: étteremre vágynak.
Rendelek nekik pizzát. Úgysincsenek oda a főztédért velük mindig csak a harc! Vigyél el őket valahova, szórakoztasd őket! Te is mondod, hogy otthon csak fárasztanak! válaszolta ingerülten.
És miből? A nyugdíjamból? kérdeztem felháborodva.
A te unokáid, nem idegenek! Nem hiszem el, hogy ezt mondod! és letette.
Egy hétig főztem, takarítottam, könyörögtem, tűrtem. Szeretem az unokáimat őszintén. De nem lehetek tovább az ingyen nagyi. A generációs szakadék és a gyerekeim tiszteletlensége elviselhetetlenné teszi ezt.
Mindent megtettem, hogy a lányom boldog legyen. Most csak szemrehányást kapok. Nincs jogunk mi, idősek, egy kis nyugalomra? Miért hiszik mind, hogy az életünk már semmit sem ér?
Nem fogok tovább hallgatni.







