A pár boldogan élt. Harmincéves korukban házasodtak össze. Megszületett a fiuk. Szép családjuk volt. Pénzük is akadt: vettek egy lakást Budapesten, a vidéki házukat is felújították, korszerű, kényelmes otthonná varázsolták. Rendszeresen utaztak külföldre nyaralni. A férje mindig hűséges volt hozzá; más férfi nem fordult meg a gondolataiban.
A fiuk felnőtt, s elvette feleségül egy kedves lányt, Zsuzsannát. Mindketten huszonévesek. Ugyanolyanok, mint mi voltunk csak tíz évvel fiatalabbak! – gondolta boldogan Júlia. Mint szülők, vettek is az ifjú párnak egy kis garzont.
Júlia boldog volt. Mégis, telt az idő, s akár a kor, akár valami babonaság miatt, a lelke egyre nyugtalanabb lett. Valami történhet, valami megtörheti ezt az idilli életet…
És történt is.
A férje váratlanul meghalt.
Júliának hosszú idő kellett, hogy magához térjen a gyászból. De lassacskán újra tanult élni, munkát keresett, korábban ugyanis háztartásbeli volt.
Mindenki azt mondta, a hagyatékit meg kell nyitni. Elment hát a fiával a közjegyzőhöz. Igazából nem is értette pontosan, miért, hiszen úgy gondolta, a vagyon fele az övé, fele a férjéé, s a férje részét a fiuk kapja. Férje szülei már rég elhunytak, így más örökös nem látott.
A közjegyző behívta őket az irodába. Az asztalnál ott ült egy asszony, akit Júlia soha életében nem látott.
A férje vagyonrészét ez az idegen nő örökölte.
Júlia tátott szájjal nézett a közjegyzőre, majd a nőre. Idősnek, sápadtnak, jellegtelennek tűnt. Olyan ötvenes lehetett, de ez a férjéhez kapcsolta valami régi múltból.
A közjegyző elmagyarázta, hogy létezik egy végrendelet, amit a férje 27 évvel ezelőtt tett, s mivel azt sosem vonta vissza, érvényben maradt.
Egy idegen…
Mint a filmekben: ifjak voltak, alig végezték el az egyetemet, egész élet állt előttük. A lány, Emese a férfi első szerelme volt, ő is értékelte, hogy ő volt az első. Vigyázott rá, azt mondta neki: Te az én kicsi lányom vagy, pedig egyidősek voltak, s ezen Emese édesen nevetett.
Egy este, amikor együtt néztek egy romantikus filmet, amelyben a szerelmesek végrendeletet írnak egymás javára, ők is úgy döntöttek: ez szép, legyen mindenünk közös, mindörökre. Nevették, s írtak egy papírt: Mindenem a tiéd. Emese mondta, hogy ez csak egy fecni, biztosítani kéne. Így elmentek közjegyzőhöz, aztán pezsgőt ittak és szerelmeskedtek.
Ezután azonban beindult az élet: a férfi apja megbetegedett, a fiú és anyja külföldre mentek kezelésre.
Emese eközben pár alkalommal találkozott egy munkatársával, s teherbe esett. A férfi eljegyezte őt. Az édesanyja csak annyit mondott: házasodj meg vele, hiszen ki tudja, hol van már a régi szerelmed, ez legalább biztos pont. A férfi nem válaszolt többé Emese leveleire.
Emese férjhez ment. Egy másik magyar városba költöztek, ahol a férj munkahelyet kapott. Született egy lányuk, de a házasság zátonyra futott, elváltak.
Emese persze emlékezett a közös végrendeletre, de régen másikat írt a lányára.
Megdöbbenve fogadta a hivatalos levelet a közjegyzőtől. Azt hitte, már elfelejtette a régi szerelmet. Aztán meglátta a férfi nevét, és feltörtek az emlékek. Mennyire szerette!
A férfi is rég elfeledte a végrendeletet annyi gondja volt apja betegsége után, majd apja halála, anyja is súlyosan megbetegedett. Amikor megtudta, hogy Emese férjhez ment, új életet kezdett. Megismerkedett leendő feleségével. Nem volt szerelem, de becsülte a nő komolyságát. Jól együtt éltek.
Mit lehet tenni ilyenkor? – kérdezte Júlia remegő hangon. Tényleg jár neki a fél vagyon?
Milyen különös, hogy ezt a végrendeletet megtartotta ennyire szerette volna? gondolta Júlia. Hát vigye… az ő emlékére.
Mostantól a vagyonod fele az enyém, mondta halkan Emese. Nem akármi: a lakás a Hűvösvölgyben, a balatonfüredi nyaraló, az autó, s a több millió forint a bankszámlán.
Júlia szíve majdnem megszűnt dobogni. Előbb a férje halála, most ez szinte árulásnak érződött.
Ennyi éven át együtt élni, s egy pillanatig sem említette a volt szerelmet!
Most meg minden vagyont oda kell adni…
Júlia beperelte Emesét, de semmi sem változott, csak az idegei mentek tönkre.
A pénzt Emese kapta meg. Vett rajta egy új lakást, s elutazott a lányával a horvát tengerpartra.
Köszönöm ismételgette minden nap magában.
