A vas karikára csapott ébresztőóra hangjára felpattant az ágyból Lajos Halász, és a mezítláb megindult a konyha felé. Ott várt rá a meglepetés. Az asztalnál, egyik karcsú lábát a másikra vetve, ült Anikó. Csipkés, kedves kis kötényt viselt – vagyis, hogy pontosak legyünk, csak ezt a kötényt viselte. Ez utóbbi tény annyira zavarba hozták Halászt, hogy összeszorította a szemét.
“Kicsim, felkeltél!” – szállt fel, mint egy pillangó, a széketől Anikó, és az ijedt Lajos nyakába borult. – “Már megcsináltam a reggelit!”
“Igazán? És mi ez?” – kérdezte a rostos valamira nézve.
“Hát, Lajoskám, ez párolt brokkoli!”
Lajos még soha nem evett “párolt brokkolit”. Szokványosabb ételeket várt reggelire.
“Talán egy kis majonézt?” – kérdezte habozva, mivel képtelen volt rágni a színtelen, íztelen ételt.
De amint látta, hogy Anikó tökéletes szemöldökei összerándulnak, sietett elvetni a gondolatát:
“Persze, persze, drágám! Majonéz nélkül!”
“Miért érdemlek én ilyen szerencsét?” – gondolta, miközben végéről rágta a brokkolit. De ez a gondolat nem a zöldségre, hanem az istennőre vonatkozott, aki a festetlen konyhaszéken trónolt a lakásában. “Ez a nimfa… Ez a sellő… Beatrice – most az enyém!”
***
Először a színházban pillantotta meg Anikót, ahol Lajos három évtizede dolgozott világítástechnikusként. Egyszer, épp egy kialudt reflektor javításánál, a próbafényt a színpadra irányítva… meglátta őt! Az áttetsző, káprázatos teremtmény azonnal a szívébe zárt. Azóta nem nyugodott.
Nem, Lajos Halász nem volt az a fajta férfi, aki az első találkozó nő után rohan! Furcsa is volt ez a színházi világban, ahol mindenki a szépségre hajt. De a tisztességes, becsületes híre miatt talán épp az ég jutalmazta meg Anikóval.
***
Gyorsan megborotválkozva, Lajos munkába öltözködött.
“Meg tudnád vasalni az ingemet?” – kérdezte szelíden Anikótól.
De a “sellő-Beatrice” túl elfoglalt volt valami isteni tevékenységgel.
“Kicsim, talán magad is megcsinálhatod?” – nyöszörögte, anélkül, hogy letekintett volna a telefonjáról.
“Hát, akkor magam!” – nem vitatkozott Lajos.
De mivel fogalma sem volt, hol lakik a vasaló ilyen korán reggel, férfias egyszerűséggel megnedvesített tenyereivel simította ki az inget. A problémát megoldva, felkapta a szerszámtáskáját, megpaskolta a kanapén fetrengő Anikót, és rohant a munkába.
A villamoson esett csak le, hogy valami nincs rendben. Mikor végignézte magát, rájött: a táskájában hiányzik a szendvics, vagy akár egy doboz meleg hús.
“Na mindegy, a büfében veszek valamit!” – fogadta el a veszteséget.
***
“Kicsim, utalj már háromezer forintot! Ma van a körmösöm!”
A szerelmes üzenet elolvasása után Lajos kissé zavarba jött. Nem sejtette, hogy egy körmözés ennyibe kerül! De bár a hasznak morajgott, nem akarta megbántani Anikót.
“Ha kell, Petrikétől kölcsönkérzek a fizetésig!” – gondolta, miközben megnyomta az “utalás” gombot. A szépség áldozatot követel!
Fél órával a munka vége előtt újabb üzenet érkezett:
“Vegyél hazafelé az üzletben avokádót és laktózómentes tejet a vacsorához! Puszi-puszi!”
A felsorolt termékek közül Lajos Halásznak csak a “tej” volt ismerős. Órákig bolyongott a polcok között, míg végül feladta, és egy eladóhoz fordult segítségért.
“Mennyi avokádót kér?” – kérdezte kedvesen a lány, miközben a tejjel a zöldséggel felé sietett.
Lajos ismét zavarba jött. Nem látta még, hogy milyen mennyiségben szokás avokádót vásárolni. De nehogy a kedves eladó előtt bután tűnjön fel, válaszolta:
“Két kilót, kérem!”
A pénztárnál, miközben fizetett, keserűen elgondolkodott, hogy Petrikétől most már biztosan kölcsön kell kérnie. Lajos, bár segítőkész és jószívű volt, sosem kért még kölcsön senkitől.
“Mindennek megvan az első alkalom!” – nyugtatta magát, miközben hazavonszolta az avokádóval teli szatyrot. – “Egy ilyen nőért megéri még Petrikét is megzavarni!”
Anikó tárótt karokkal fogadta. Az egész lénye sugárzott, foszforeszkált valami selymes, illatos anyagtól, ami Lajos szédülését okozta.
“Lajoskám, annyira hiányoztál!” – csiripelte, miközben ő pakolta be a különös zöldséget a hűtőbe.
“Mi lesz vacsorára, örömöm?” – kérdezte szerelmes pillantással Anikóra nézve.
Szégyellte a korogó hasát, de remélte, hogy a csacsogás mellett a “sellő” nem hallja.
“Ja, a vacsora máris jön!” – kiáltotta Anikó.
És ekkor, mintha Lajos kérdése varázslatot indított volna el, megszólalt a kaputelefon.
“Megjött a vacsora!” – örült Anikó. – “Lajoskám, légy szíves, menj le, fizess a futárnak, és hozd fel a rendelést!”
“Mi lehet az, ami ennyibe kerül?” – tűnődött Lajos, miközben kifulladva mászta meg a lépcsőt. “A doboz nem nyom fél kilónál többet, de a költsége egy autógumi árával vetekszik!”
“Ez meg mi?” – kérdezte csodáLajos végül mosolyogva dőlt hátra a konyhában, miközben Anikó ölelésében hallgatta a macska nyávogását az udvarról, és úgy érezte, mégsem kell semmire sem lemondania, csak a családi boldogság hangulatát kell megtanulnia élvezni.
