2024. április 23., keddi nap
Ma reggel, amikor felébredtem, fejfájással és lázzal küzdve, eszembe jutott, hogy csak tegnap még a temetőben jártam. Férjem, Tamás, arra kért, hogy tisztítsam meg az ő nagymamájának sírját. Miközben ő a sírhelyet kereste, én egy rozsdás kerítés körül repülő hollók tömege felé vettem a fejemet. Mintha valaki szemmel tartaná, a fém emlékmű felé néztem. A fekete-fehér fényképen egy öregasszony volt egy fejkendőben. Hirtelen egy szigorú, férfias hang szólalt meg a fejemben:
Mit bámulsz? Menj már el, és takaríts!
Nem értettem, miért is, de megtettem, mintha más valaki sírját takarnám. A furcsaságok itt nem értek véget. Amikor Tamás megtalálta a nagymamája sírját, úgy tűnt, mintha a régi kőemlékmű helyét egy új, márványos szobor vette volna át. A fényképen már nem a nyughatatlan nagymama, hanem egy fiatal nő mosolya jelent meg.
Nem értem! botlott fel Tamás Ki csinálta ezt? Már nincs egyetlen rokon sem. Mindenki itt fekszik.
Nem tudom, hogyan lehetett ez sóhajtottam.
***
A kezeim olyan fájdalommal vergették, mint a nyár közepén a csipkebogyó. Leginkább az aggasztott, hogy ki cserélte a nagymamám emlékművét.
Talán csak a képzeletünk vagy valami boszorkányság? kérdeztem Tamást.
Menj orvoshoz, mondta András, a barátom azt tanácsolta Én már sem értem ezt a sírt.
A kórházban egy egész dráma kezdődött. A sebész ízületi injekciókat javasolt, amiket én visszautasítottam. A röntgen sem mutatott semmit, és felírták a krémeket és a fájdalomcsillapítókat. A kézfájdalomhoz sápadtság, alacsony vérnyomás is csatlakozott. Úgy éreztem, már nincs egy egészséges szervem sem. Így telt néhány nap; az orvosok sem találtak semmit, és én már a halálra készültem. Szomszédom, Véra, aki csak sót hozott, nem is ismerte fel a szemem.
Kedvesem, mi történt veled? kérdezte kedvesen Szomorú vagy.
Elmeséltem neki a férfi hangot, amely a temetőben mondta, hogy takarítsam el a sírt, és a hirtelen megváltozott emlékművet.
Hangot hallasz? A sír és a kép megváltozott? morfondírozott Véra Talán a temető urasa, a Sötét Birodalom, akitől a betegség átvette tőled a terhet. Lehet, hogy megkegyelmezett valakinek, vagy talán váltságdíjat kapott.
Mi ez? sikítottam könnyekkel.
Fekete mágia! leplezte le Véra Egy templomba kell menned.
A templom nem segített. Egy egész évig szenvedtem egy ismeretlen betegség miatt. Fel kellett mondanom a munkát, és a lakásban is nehezen mozogtam. Húsvét után, a megemlékezés napján, Tamás megkérdezte:
El tudsz menni a holtakhoz?
Megpróbálom válaszoltam.
Te vagy a temető ura! sírtam, miközben a halál gondja nyomta a szívemet Fogadd el a felajánlott ajándékom! Nem akarok meghalni, vannak gyermekeim, férjem! Vedd vissza a betegeket, amiket másra vetettél!
Könnyek ömlöttek a hangomból. Úgy éreztem, a halottak mind figyelik a szegény, alig élő testemet. A férfi szemei a képen egy pillanatra együttérzést mutattak.
Vedd el a pénzt! susogott a fejemben Menj Istenhez! Aki téged hívott, megkapja a büntetését.
Miért sírsz idegen síron? hallottam Tamás dühös hangját a közelben Gyerünk!
A nagymama emlékműve visszatért a régi formájához, és a fotón ismét egy szomorú arcú öregasszony nézett vissza.
Ez hihetetlen! sikított Tamás.
Életemet akarom! visszhangzott a hangom Uralkodó, óvd meg!
***
Másnap reggel, meglepő módon, teljesen felépültem. A fejemben még a tegnapi események forgottak. Mosolyogtam, mert rájöttem, ki lehetett a felelős. A férjem nővére, aki már az első találkozáskor nem kedvelt, hamar megbetegedett és meghalt. Nem akartam hinni a történésekben, de a szívem már tudta, mi történt.
