Mindig elérhető – Egy magyar nagymama útja a régi dróttesztől az okostelefonos családi csevegésig

Rég volt már, talán egy egész világ fordult azóta, de még most is tisztán emlékszem arra, hogyan kezdődött minden reggelem abban a lakásban, a Damjanich utcában, Budapesten. Teréz néni, azaz én, mindig hamarabb ébredtem a kakasnál is. Főztem a teát a régi zománcos kannában, amire úgy vigyáztam, mintha aranyból lett volna. Akkoriban még kicsik voltak a gyermekeim, és úgy hittem, az egész élet előttem áll. Míg melegedett a víz, bekapcsoltam a Kossuth rádiót, fél füllel hallgattam a híreket és a régi, megnyugtató bemondók hangját régebben többet jelentett, mint bármelyik arc.

Az órám, a sárga mutatós falióra ott lógott a konyhában, épp azon a szögön, ahol alatta még ott árválkodott a vezetékes telefon. Korábban esténként mindig csörgött: Ilona, Lenke, Irmák sorban, hogy kibeszéljük az aktuális sorozatot vagy éppen, ki mennyit bír a frontnál. Azóta sok barátnő elkopott mellőlem. Egy részük vidékre költözött az unokákhoz, mások már csak fényképen maradtak vagy még ott sem. Bármikor mellette sétáltam el, megsimítottam a kagylót, mint aki megbizonyosodik arról, még mindig él-e az a régi, megbízható kapcsolat a világgal.

A gyerekek persze már rég másként telefonálnak: mobil, üzenetek, minden, ami nekem már idegen. Tudtam, hogy beszélgetnek, mert amikor néhanap bejöttek hozzám, folyton a kezükben volt a telefon. László fiam is képes volt mondat közepén megállni, ránézni a képernyőre: Várj egy percet, anya, aztán pötyögött. Réka, az unokám, alig tizenhat, karcsú, kócos copf, ő sosem tette le a telefont ott voltak a barátai, leckéi, zenéi. Ott volt nekik minden.

Nekem csak egy régi, gombos Nokia jutott azt is akkor vette Laci, mikor először kerültem kórházba magas vérnyomással.

Fontos, hogy elérjünk, ha baj van, anya mondta.

A készülék szürke kis tokjában a folyosói polcon hevert. Gyakran felejtettem feltölteni, vagy elveszett a retikül mélyén a sok zsebkendő és Kassza-blokk közt. Olyan ritkán csörgött, hogy sokszor hiába igyekeztem felvenni, sosem értem oda időben a megfelelő gombhoz. Bosszantott magam.

Azon a reggelen hetvenöt lettem. Idegen volt ez a szám belül húsz évvel fiatalabbnak éreztem magam. Jó, legyünk szerények, legalább tízzel mindenképpen. De az ember útlevele nem hazudik. Az életem lassan megszokott tempóban futott: tea, rádió, néhány gyakorlat az ízületeknek, ahogy a háziorvos mutatta. Tegnap este készítettem magamnak egy kis salátát, és a kedvenc túrós batyut is feltettem a konyhaasztalra. A gyerekek megígérték, hogy kettőre jönnek.

Még mindig meglepett, hogy manapság már nem telefonon szervezik a családi ünnepeket, hanem valamiféle csoportban beszélgetnek. Egyszer Laci oda is szólt:

Mi Rékával mindent a családi cseten egyeztetünk. Majd megmutatom, anya.

De sosem mutatta. A cset szava úgy csengett, mint valami másik világból származó hívás, ahol mindenki egy pici ablakban él, és betűkkel beszél.

Pontban kettőkor érkeztek. Először Ádám, az unokám viharzott be hátizsákkal, fülében fülhallgatóval, nyomában csendesen besurrant Réka, majd a végén maga fiam és menye, zsúfolt szatyrokkal. Az egész lakás rögtön megtelt élettel, gyors szóáradattal, friss kalács illatával, menyem parfümjével, és némi rejtélyes mai illattal, amit nem tudtam hova tenni.

Anya, boldog születésnapot! mondta Laci, gyorsan átölelt, mintha már sietne is tovább.

Az asztalra kerültek a csomagok, a virágok vázába. Réka mindjárt wifi jelszót kért. Fiam fanyar arccal előkutatott egy cédulát, mormogva diktálta azokat a betűket és számokat, melyek nekem csak zűrzavart jelentettek.

Mama, miért nem vagy a cseten? kérdezte Ádám, miközben a cipőjét levágta és a konyhába tartott. Ott zajlik minden.

Miféle cset? legyintettem, és elé tettem a batyut. Elég nekem ez a telefonom.

Anya, kezdte a menyem , pont ezért is Laci-val összenéztek. Kaptunk neked valamit, együtt.

Laci egy kis fehér dobozt vett elő, elegánsat, fényes mintával. Azonnal gyanakodni kezdtem.

Okostelefon mondta ki végül, mintha diagnózist közölne. Nem a legújabb, de jó. Van rajta fényképező, internet, minden.

Minek ez nekem? próbáltam nyugodt hangot ütni.

Anya, hát hogyhogy… Videótelefonálni tudunk veled! A menyem rutinos, gyors hangján kezdte. Ott van a családi csoport, fotók, hírek. Még orvoshoz is ott lehet bejelentkezni, nem kell a rendelőben várni. Tudod is, mennyit panaszkodtál a sorokra

Elboldogulok én anélkül is kezdtem volna, de Laci csak fáradtan sóhajtott.

Nekünk is megnyugtatóbb így. Írsz, vagy írunk, ha bármi van, és nem kell keresgélni a gombosodban, hova bújt a zöld telefon.

Mosolyogva mondta, mégis megcsípett a szó: emlegetni kell, hogy hol a zöld telefon. Hogy így már semmire sem vagyok jó.

Hát jó, sóhajtottam a dobozra nézve. Ha ezt akarjátok.

Mindent együtt bontottunk ki, akár régen a gyerekeknek az ajándékot csak most ők ültek körülöttem, s én voltam a vizsgázó. Egy vékony fekete téglalap volt a dobozban. Hideg, sima, gombtalan.

Minden érintőképernyős, magyarázta Ádám. Itt húzd végig az ujjad.

Ő suhintott, mire az egész kijelző villogni kezdett színes jelekkel. Megijedtem mintha valami furcsa gépezet volna, mely mindjárt jelszót, belépést, kódokat követel tőlem.

Ne félj, szólalt meg Réka puhább hangon. Mindenre megtanítunk. Csak magadtól egyelőre ne nyomj semmit, jó?

Ez jobban fájt, mint bármi: Ne nyomj semmit, amíg nem mondjuk. Mintha újra gyerek lennék, aki fél összetörni a drága vázát.

Ebéd után átvonultunk a szobába. Laci mellém ült a kanapén, a telefont a térdemre tette.

Látod, kezdte. Ez a bekapcsoló. Nyomod, tartod. Zárolt képernyő. Így nyitod. Húzd végig az ujjad.

Olyan gyorsan mutatta, hogy minden egyszerre lett káosz: gomb, zárolás, kijelző. Idegen szavak ömlesztve.

Várj csak, lassan Egyet-egyet Különben elfelejtem.

Nem fogod elfelejteni, anya, gyorsan belejössz! legyintett. Láttam rajta, nem hiszi el, hogy nekem idő kell.

Estére be voltak írva a gyerekek, unokák, szomszéd Piroska meg a háziorvos számai. Laci föltette a csetet, beállított nagyobb betűket.

Látod, ez a családi beszélgetésünk. Itt írunk egymásnak. Tessék, most írok magamnak.

Azonnal megjelent a beírt sora. Aztán a menyem üzenete: Hurrá, mama velünk van! Réka színes kis mosolygókat küldött.

És én? kérdeztem. Én hogy írhatok?

Ide kell nyomni, mutatta Laci. Megjelenik a billentyűzet. Írni, vagy ha nem megy, beszélni is lehet. Nyomd meg a mikrofont, és csak mondd!

Megpróbáltam. Remegtek az ujjaim. Köszönöm helyett küsönöm lett. Fiam felnevetett, a menyem is, Réka újabb édes piktogramokat küldött.

Rá fogsz jönni! nyugtatott Laci. Mindenki így kezdte.

Mosolyogtam, de belül szégyelltem magam. Mintha elrontottam volna egy egyszerű feladatot.

Miután elmentek, a lakás csendje újra rátelepedett. Az asztalon maradt a félig elfogyott batyu, a virág a vázában, és az okostelefon fehér doboza. Az új masina a közelben hevert, képernyővel lefelé. Óvatosan megfordítottam. A kijelző sötét volt. Bátortalanul megnyomtam az oldalsó gombot, ahogy Laci mutatta. Barátságos fényben felvillant az idegen világom: tavalyi karácsonyi családi kép, Réka tette be háttérnek. Én oldalról, kék ruhában, kissé gyanakvó szemöldökkel egyszerre bizalmatlan és vágyakozó.

Megpróbáltam végighúzni az ujjam, mint tanították. Előjöttek a jelek. Telefon, üzenet, kamera Az eszembe villant Laci szava: Semmi felesleget ne nyomj. De hát honnan tudjam, mi a felesleges?

Végül letettem az asztalra a mobilt. Hadd szokja azt a szobát. Hátha majd megszelídül.

Másnap hajnalban hamarabb keltem. Első gondolat: az új telefon. Ott hevert, idegenül. A tegnapi félelem már tompult. Ez is csak egy tárgy volt már, hogy mikrohullámú sütővel kínlódtam, aztán az is ment

Főztem a reggeli teát, az ablakhoz ültem, magam elé húztam a telefont. Bekapcsoltam. Kezem összeizzadt. Újra ott a családi fénykép. Elhúztam az ujjam. Kibukkantak az ikonok. A zöld telefon na, az ismerős volt. Rányomtam.

Felsorolta a kontaktokat: Laci, Eszter (a menyem), Réka, Ádám, Piroska néni. Laci nevét választottam. Megnyomtam a telefon rezgett, a kijelzőn csíkok futottak. Fülhöz tettem, mint régen.

Halló? hallottam a fiam hangját, kicsit meglepetten. Anya? Minden rendben?

Persze, csak kipróbáltam. Sikerült.

Na ugye! nevetett. Mondtam. Ügyes vagy, anya. Hívhatsz cseten is, az olcsóbb.

Az hogyan?

Majd mutatom, most sietek tovább.

Letettem, szívem úgy dobogott, mint a Tabánban egy meredekebb séta után. De örültem. Magamtól hívtam, nem kellett senkit megkérni.

Valamikor később jött a családi üzenet: Réka: Mama, hogy vagy? A kis fehér mezőben írhattam vissza. Hosszan néztem, mire összeszedtem: Jól vagyok. Teázom. Az jól-n egy betű hibázott, nem zavart a lényeg, hogy sikerült elküldeni.

Azonnal jött Réka válasza: Ez igen! Te írtad egyedül? Szívecske, nevető fejek.

Rajtakaptam magam; mosolygok. Megírtam. Megjelentek a szavaim köztük, nem csak az övék közt.

Később benézett a szomszéd Piroska, hozott egy befőtt üveget.

Hallottam, okostelefont kaptál, Terikém mondta, ahogy levetette a cipőt.

Igen, mondtam kicsit büszkén. Okos én meg tanulom még.

Nem harap, azt mondják? hunyorított.

Egyelőre csak pittyeg. Nincsenek rajta gombok, minden más

Az én Zoli fiam is unszol, hogy vegyek. Mondja, mindent azon intéznek. De én már öreg vagyok ehhez Nem nekem való!

Az öreg vagyok már ehhez nekem is gyakran eszembe jutott. De most ott volt az asztalon a tárgy, amely csendben azt mondta: Még nem késő próbáld meg!

Hamarosan szólt Laci: időpontot foglalt nekem a háziorvoshoz interneten. Meglepődtem.

Hogyhogy interneten? kérdeztem.

Ügyfélkapun. Most mindent ott mondta. Te magad is megnézheted, odaadtam a jelszavakat egy cetlin, ott a telefon melletti fiókban.

Elővettem: valóban, ott feküdt egy apró papíron szám, betűkupac. Olyan volt, mint egy orvosi recept: egyrészt világos, másrészt idegen.

Másnap nekibátorodtam. Megkerestem a böngésző jelet, beírtam lassan-lassan az adatokat. Kétszer töröltem, harmadszor sikerült. Kék-fehér mezők, mindenféle gombok.

Írja be a felhasználónevét, olvastam fel. Jelszót

A felhasználónév ment. A jelszóval szenvedtem: a képernyő billentyűzet összevissza tűnt el, előjött, visszaugrott. Mire sikerült, kétszer minden elveszett. Mérgelődtem is hangosan.

Végül letettem a telefont, és a vezetékes után nyúltam. Lacinak telefonáltam.

Nekem ez nem megy! Ezek a jelszavak Emberkínzás!

Ne idegeskedj, anya, nyugtatott. Este átugrom, segítert Ádám is. Ő jobban ért hozzá.

Megelégeltem már, hogy mindig csak tanítani kell, de beleegyeztem. A fiam elment, de a telefon lecsapása után szokatlan üresség maradt bennem: mintha csak teher lennék, akit mindig meg kell menteni.

Este Ádám érkezett, cipő le, kanapéra mellém.

Na, mama, hol akadtál el, mutasd!

Megmutattam félszegen a problémát. Félek, mindent elrontok.

Nem lehet elrontani, legyintett. Legfeljebb kilépsz, visszalépünk.

Ő magyarázott, mutatta, hogy nézhetem meg az időpontjaimat olyan természetességgel babrált, mintha másnak levegőt venni lenne ilyen egyszerű.

Látod, ha véletlen törlöd, újra be kell jelentkezni, de nem vészes.

Neki biztosan. Nekem egy egész történet.

Miután elment, még sokáig ültem a telefonnal. Mintha minden nap új próbára tett volna a kis kijelző. Ezernyi gombbal, jelszóval, hibával. Minden, ami régen egyszerű volt most bonyolult: bemész, szólsz, kész. Most minden új rendszeren keresztül fut.

Egy hét telt el, mire váratlanul mégis sikerült magamtól bejelentkeznem. Egy napon fejfájásra ébredtem, szédültem. Tudtam, két nap múlva kell mennem orvoshoz. Elővettem a telefont, megtaláltam a bejelentkezéseket de sehol a nevem. Leforrázott a rémület. Lehet, hogy töröltem? Este játszadoztam vele. Talán rosszat nyomtam.

Első gondolatom volt, hogy Lacinak szóljak de tudtam, milyen sok munkája van. Elszégyelltem magam. Ádám ilyenkor az egyetemen van. Majd csak megoldom.

Nekifogtam. Megnyitottam az oldalt, lassan odanavigáltam. A bejelentkezés rész üres volt. Vettem egy mély levegőt, kiválasztottam a praxist, a dátumot, ami már csak három nap múlva volt, rányomtam a megerősítésre. Várt a képernyő, majd kiírta: Bejelentkezése sikeres. A nevemmel, időponttal. Sokszor elolvastam végre egyedül, magamtól sikerült.

Biztosítékként indítottam egy üzenetet a háziorvosomnak. Kerestem a csetikonját, hosszú percek után rákattintottam a mikrofonra.

Jó napot, Török doktornő, Teréz vagyok. Én vagyok az új betegnél, feliratkoztam a weboldalon keresztül holnap után reggelre. Ha tud, nézzen rám, bajom van a vérnyomással.

Aztán vártam. Pár perc múlva jött is a válasz: Rendben, Teréz néni, látom a rendszerben. Ha rosszabb lesz, hívjon!

Estére a családi csetre is írtam: Egyedül jelentkeztem be az orvoshoz. Internetről. Hibáztam egy szót, de nem töröltem. A nagyobbik unokám lett az első, aki válaszolt: Ez igen! Jobban csinálod, mint én! Aztán a menyem: Mama, nagyon ügyes vagy, büszke vagyok rád! Laci is rálicitált: Látod, anya, erre is képes vagy!

Ahogy olvastam a soraikat, úgy éreztem, valami kiold bennem. Nem lettem ettől fiatal, de a kettőnk világa között már volt egy cérnaszál. Bármikor megfoghatom, választ kaphatok rá.

A rendelés után eldöntöttem: tanulok még valamit. Réka mesélte, hogy a barátnőivel recepteket, cica- vagy ebédfotókat is megosztanak egymással. Valaha megmosolyogtam ezt de most mintha álom, újra közös lenne velük a nap.

Egy napon, mikor a nap élesen világított a konyhaablakban és a megvetett ablakpárkányon sort álltak a paradicsompalántáim, elővettem az okostelefont, megkerestem a kamerát. Láttam, a konyha ott a képernyőn, mint egy ablakban. Közelebb toltam a telefont, rákattintottam a körre. Klikk.

Kicsit homályos, de szép kép lett: a zöld levelek, a fénycsík az asztalon. Elküldtem a családi csetben: Nőnek a paradicsomaim!

Azonnal érkeztek a reakciók: Réka szobafotót küldött tankönyvkupaccal. Eszter egy salátás tányérral, odaírta: Tőled tanulok. Laci magát fotózta le, kimerült arccal: Anyának paradicsom, nekem jelentés kinek jobb most?

Hangosan felnevettem. A konyha már nem volt üres. Olyan volt, mintha egyszerre mindenki itt ült volna körülöttem: máshol, de mégis közel.

Néha persze becsúszott egy-két hiba. Egyszer véletlenül hangüzenetet küldtem a családi csoportba, amikor csak próbálkozni akartam. Belevágott, ahogy éppen dohogok a televízión mindenki nevetett, Laci azt írta: Anya, műsorvezetőnek sem lennél rossz. Szégyelltem magam picit, aztán mégis nevettem velük.

Előfordult, hogy üzenetet összekevertem, valamit személyesen Rékának szántam, de az egész társaság olvasta. Egy másik alkalommal azt kérdeztem: Hogyan lehet fényképet törölni? még jó, hogy részletes utasítást adott Ádám, a többiek pedig jóhegyű megjegyzéseket.

Sokat hibáztam még mindig, féltem a frissítésektől, az új rendszer szavaktól is. Olyan érzés volt, mintha minden nappal újabb ismeretlenbe lépnék, de már egyre kevésbé féltem.

Egyre magabiztosabban néztem meg a menetrendet, az időjárást. Egyszer rákerestem nagyanyám régi almás pitéjének a receptjére elérzékenyültem a hozzávalók láttán. Senkinek nem szóltam, csak megsütöttem, lefotóztam, elküldtem a csoportba: Emlékeztem, hogy csinálta nagymama. Szívecskék, felkiáltások jöttek, kérték is a receptet! Fényképeztem a cetlit, és azt küldtem tovább.

Észrevettem egyszer, hogy kevesebbet nézem már a falon lógó, csöndes vezetékest. Régi volt, de már nem az egyetlen kapocs a világgal. Lett egy másik zsinórom is, láthatatlan, de annál erősebb.

Egyik estén ültem a karosszékben, az ablakból figyeltem, ahogy lassan sötétedik, szemben kigyulladnak az ablakok. A telefon a kezemben volt, és csak bámultam a családi csetet: Laci munkahelyi fotóit, Réka barátnős szelfijét, Ádám rövid vicceit, Eszter hétköznapi kis ügyintézéseit meg az én ritkább, de egyre bátrabb hozzászólásaimat. Paradicsomkép, recepthangfelvétel, gyógyszerkérdés.

Akkor értettem meg: már nem ülök a vitrinen kívül, nem vagyok csak néző. Igaz, a fiatalok fele szavát nem értem, nem vagyok ügyes a vicces kis arcokban. De válaszolnak, kérdeznek, örülnek, ha írok!

A telefon pittyent: új üzenet. Réka írta: Mama, holnap dolgozat matekból. Hívhatlak, ha rosszul sikerül?

Mosolyogva, lassan, hibák nélkül írtam vissza: Bármikor hívhatsz, mindig meghallgatlak. és elküldtem.

Letettem a telefont a teáscsésze mellé. Most is csend volt, de már nem volt üres. Tudtam: akárhol, akármikor, hívhatnak vagy én is írhatok. Nem lettem része a fiatalok zajos világnak, ahogy Ádám mondta, de megtaláltam benne a saját zugomat.

Befejeztem a teát, lekapcsoltam a konyhában a villanyt, s mielőtt bemegyek a hálóba, visszapillantottam a telefonra. Az a kicsi, fekete négyszög ott pihent a fényben s én már tudtam, ha kell, csak egy mozdulat, s elérhetem, akiket szeretek.

Ez akkor és ott bőven elég is volt.

Rate article
News 24 Justall
Mindig elérhető – Egy magyar nagymama útja a régi dróttesztől az okostelefonos családi csevegésig