Sokszor elgondolkodom, miért változtunk meg ennyire? Gyerekkoromban az emberek sokkal kedvesebbek voltak…
Régóta foglalkoztat ez a kérdés.
Valaha más volt a világ. Mások voltak az emberek.
Emlékszem arra az időre, amikor a jóság nem csupán egy szép szó volt, hanem az élet természetes része.
Akkoriban senki sem várt hálát a segítségért.
Akkoriban senki sem fordult el közömbösen a másik baját látva.
Láttam, ahogy a szomszédok segítették egymást – nem azért, mert “muszáj volt”, hanem mert ez volt a helyes.
De most?
Csak három körtét kértem…
Egy kicsi faluban élek.
Kis házam van, kisnyugdíjam, de nekem elég.
Itt csend van, nyugalom, természet veszi körül – éppen amire szükségem van.
Néhány nappal ezelőtt az utcán sétálva megláttam egy hatalmas fát, tele körtékkel.
Érettek, sárgák, nehéz fürtökben lógtak, a fa alatt pedig már ott hevert a lehullott gyümölcsök szőnyege.
Közelben dolgozott a kert gazdája – egy idős úr, korombeli lehetett.
Köszöntem neki udvariasan, és megkérdeztem:
– Testvér, kaphatok egy-két körtét? Olyan ínycsiklandónak tűnnek!
Azt hinné az ember, hogy ez egyszerű…
De a reakciója…
Hirtelen felém fordult és olyan indulatosan nézett rám, hogy egy pillanatra rosszul éreztem magam.
– Már el vannak adva! – vágta rá. – Mindjárt jön értük a vevő!
Semmit sem tudtam mondani.
Úgy fordult el tőlem, mintha egy koldus lennék, aki a kincsére pályázik.
Visszafordultam és továbbmentem, miközben bűnösnek éreztem magam.
Bűnösnek azért, mert csak három körtét kértem.
Mikor lettünk ilyenek?
Emlékszem, gyerekkoromban a házak között volt egy hatalmas almafa.
Ott nőtt két ház között, és bárki vehetett róla almát – nem kellett kérni, nem volt vita, nem volt tiltás.
A szomszédok, ha valakinek szüksége volt rá, krumplit, tejet, kenyeret vittek egymásnak.
Ha valakinek baja esett, összefogott a közösség, segítettek, ahogyan tudtak.
És most?
Most számolunk minden forintot.
Most irigyek, zsugoriak vagyunk, félünk, hogy más többet kap, mint mi.
Elrejtjük kertjeinket, terményeinket, megtakarításainkat, mintha magunkkal vihetnénk őket a sírba.
Az öreg szomszéd és az almák…
Eszembe jutott egy régi eset.
Egy fiú a szomszéd házból kért egy almát egy öreg bácsitól.
Egyedül élt az öregember, almafája tele volt gyümölccsel, annyira, hogy már rothadásnak indultak a földön.
A fiú nem lopott.
Nem ment be titokban a kertbe.
Udvariasan kérdezte.
De a bácsi feldühödött.
Fogott egy botot, azzal hadonászott és kiabálta, hogy ha valaki még egyszer a fái közelébe merészkedik, mindenkivel elbánik.
A fiú sírva futott el.
A bácsi még évekig élt.
Aztán elment.
Az almák, amelyeket olyan dühösen védelmezett, mind megrothadtak.
Semmi nem ment el vele – sem a kertje, sem a mohósága, sem a hangos kiabálása.
Most az almák elhagyatottak.
De néha, amikor elhaladok a háza mellett, arra gondolok: megérte ez?
Hol vesztettük el a jóságot?
Nézem a világot, amelyben élünk, és nem ismerem fel.
Valahol útközben elveszítettünk valami fontosat.
Gyerekkoromban azt tanították nekem, hogy az embernek segítenie kell a másik emberen.
Hogy ha van egy szelet plusz kenyered, oszd meg.
Hogy ha van egy teljes kerted gyümölcsökkel, adj legalább egyet annak, aki kéri.
Anyukám mindig azt mondta:
– Ha tehetsz jót, tedd meg. Biztosan visszatér majd hozzád.
És láttam ezt.
Láttam, ahogy az emberek segítettek egymásnak – és aztán ők is kaptak segítséget.
Láttam, hogyan terjedt a jóság egyik emberről a másikra, mint egy bumeráng.
De most…
Most mindent pénzben mérünk.
Félünk, hogy valaki kihasználja a jóságunkat.
Nem bízunk senkiben, még azokban sem, akik csak egy körtét kérnek.
Kerítéseket építettünk – a házak és a szívek köré is.
Pedig az élet nem a pénzről szól
Bármennyi pénzünk is van – úgyis üres kézzel távozunk.
Nem vihetjük magunkkal sem a termést, sem a bankszámlát, sem a lakás négyzetmétereit.
De hagyhatnánk magunk után melegséget.
Átadhatnánk másoknak, ami igazán emberré tesz minket.
De ehelyett hideggel, bizalmatlansággal, haraggal és irigységgel távozunk.
Nem tudom, lehet-e ezt helyrehozni.
De egyet tudok:
Ha tehetsz jót, tedd meg.
Még akkor is, ha csak azért, hogy ne távozz szorongó fogakkal és üres szívvel.







