Régen, amikor még a családi kötelékek szentek voltak, Eszter a konyhában sütötte a lángost, amikor váratlanul kopogtattak az ajtón. A küszöbön állt Szabó Irén, a anyós, szokása szerint komoly arcot vágva, mosoly nélkül.
— Nem teázni jöttem — mondta ridegen, bevárás nélkül belépve. — Fontos ügyem van.
— Mi az? — kérdezte Eszter, miközben kezét kendőbe törölte, és erőltetett mosollyal fogadta.
— Júlia és Olivér az esküvő óta nálam lakik. Kicsi a lakás, hároman fülledt. Neked meg üresen áll a nagymama lakása. Engedd oda az ifjú párt.
— Nem. Minden után különösen nem — válaszolta keményen Eszter, és összecsukott karral állt szembe vele.
— Mit vétettem én? — csodálkozott őszintén az anyós, mintha valóban nem értette volna, miről van szó.
Eszter még mindig emlékezett, ahogy egy hónappal ezelőtt aggódott a sógornője esküvője miatt. Töprengett, mit adjon ajándékba, hiszen Júliával jó viszonyban voltak, majdnem baráti köztük a légkör. Biztos volt benne, hogy őt és a férjét, Gábort, az első meghívottak között fogják tudni. Főleg, mert Júlia ötvenezret kölcsönzött tőlük a lagzira.
— Mi van, ha egyáltalán nem hívnak meg? — kacagott akkor Gábor.
— Butaság. A testvéred vagy, hogy ne hívna? — felelte reménykedve Eszter.
Még elő is vette a szekrényből a legszebb ruháját és a cipőjét. Várt. Remélt.
De az esküvő közeledett, a meghívó mégsem érkezett. Se Júliától, se Szabó Iréntől. Három nappal a nagy nap előtt Eszter szívét elnyomta a tudat: szándékosan mellőzték őket.
Könnyek peregtek az arcán, mikor visszarakta a ruhát a szekrénybe. Gábor, mint mindig, nyugodt maradt. „Én inkább kipihenem a hétvégét” — ennyit mondott.
Pár nappal az esküvő után az anyós hívta telefonon. Azt mondta, átjön. Eszter határozottan rákérdezett:
— Miért nem hívtak meg minket?
— Hát… úgy döntöttünk, csak fiatalokat hívunk. Hiszen tízen vagy húszon már túl vagytok — motyogta bizonytalanul Szabó Irén.
Eszter majdnem elhitte. Aztán a vásárlás közben találkozott az anyós húgával, és megtudta: az esküvőn idősekkel és távoli rokonokkal is teli volt a terem. És a korról szó sem esett.
— Ti meg miért nem voltatok? — kérdezte csodálkozva a nő.
Eszter szégyellte magát. Szégyellte azokat, akiknek a közelében kellett volna lenniük.
Otthon elmesélte mindezt Gábornak, aki felhívta az anyját.
— Szabó Irén, mondja meg őszintén: miért nem hívtak minket? — kezdte keményen Eszter. — Ne hazudjon! Az imént beszéltem a nővérével, elmondta, kik voltak az esküvőn.
— Júliával úgy döntöttünk, csak a „fontos” embereket hívjuk meg — válaszolta nyugodtan az anyós. — Akik értékes ajándékot adnak vagy a jövőben segítenek.
— Az ötvenezer forint, amit Júlianak adtunk, az nem érték?
— Azokat majd visszakéri— Azokat majd visszakéri — felelte az anyós, és Eszter mosollyal küldte el az ajtón, tudva, hogy az igazság és a becsület többet ér, mint egy üres lakás kulcsa.
